The Prophecy 23: Fresh Metal (2020)

Ezt a lemezt túlzás lenne friss anyagként elővezetni, hiszen még tavaly márciusban látott napvilágot, én azonban csak az utóbbi időben találkoztam vele. Még csak nem is új csapatról van szó, hiszen a Fresh Metal már a negyedik nagylemezük, ezek mellett pedig egy EP-t és egy koncertalbumot is megjelentettek.

(Emlékeztek még az Avogadro-számra? Ennek értéke 6×10 a 23. hatványon: ennyi részecske – atom, ion, molekula stb. – található egy mól anyagban. Mindez arról jutott eszembe, hogy a német kvintett is hatványkitevőként szerepelteti a nevében a 23-at /amit a WordPress nem tud kezelni, így itt nem így írjuk/, ami inkább egyedi dizájnelem, komolyabb jelentést nem kell tulajdonítanunk neki.)

A csapattal kapcsolatban elég hézagosak és egymásnak ellentmondók a neten található információk. A Metal Archives oldalon és a zenekar honlapján található adatokból, valamint a róluk szóló, német nyelvű Wikipédia-szócikkből raktam össze a történetüket. Eszerint a zenekar 2001-ben (2002-ben) jött létre Mannheimben (Heilbronnban, a kettő nincs messze egymástól). Az alapítók közül ma már csak a gitáros-énekes Johannes Klopprogge („Hannes Prophecy”) az együttes tagja. Jelenlegi társai közül leghosszabb ideje, 2012 óta a gitáros Philipp Wieser („Phil Butcher”) játszik vele, ezt követően a dobos El Theodore jelent meg a színen, majd 2018-ban az énekes Luca Micelli és a basszusgitáros Jakob „Jackson” Fleck, Butcher pedig ezzel egy időben hathúros hangszerre váltott. A vokáltémákat tehát Klopprogge és Micelli osztják fel egymás között: míg előbbi a thrash-es énekért, utóbbi a death-es hörgésért felelős.

(b-j:) Phil Butcher, Hannes Prophecy, El Theodore, Jackson Fleck és Luca Micelli

A The Prophecy 23 saját meghatározása szerint fresh metalt játszik, amelynek összetevői a punk, a thrash és a death metal. Ehhez aláfestésként egy élénkzöld színt emeltek be a zenekari arculatba, ami többek között a hangszereken, csuklószorítókon, az albumborítón és a színpadi világításban jelenik meg (a limitált box set-hez pedig állítólag sörösüveg alakú légfrissítő is jár). Anélkül, hogy le akarnám törni újító kedvüket, azt mondanám, hogy a tavalyi albumon (is) friss, fiatalos crossover thrash-t hallunk: a súlyos riffek erdejében éppúgy ott kísért a Beastie Boys szelleme, mint a pop punk fiatalabb generációjának munkássága.

Már az elsőként felhangzó We Love Fresh Metal-ba is egy csomó témát, ötletet belepakoltak; az elején előfordult, hogy egy pillanatra nem figyeltem, és azt hittem, hogy már a következő nóta megy… 🙂 Az ének pimasz, kihívó kiabálás, a zene tíztonnás pörölyökkel, lomhán rugózó basszussal sulykol, hogy aztán egy vastag riff-hengersoron pördüljön tovább.

Kedvencem dalom a lemezről a No Deep Talks, Just Drinks, amiről nekem elsőre (és másodikra is) a Sum 41 ugrik be. Lendületes, dallamos, agresszív szám, amelynek legerősebb fegyverei az előtérbe tolt basszus és a kórusban énekelt refrén.

„We Don’t Need No Deep Talks
All We Need Are Riffs And Drinks
Just Give Me One Day Without Anger
Just One Night Without Thinking”

Az a zseniális, ahogy a modern metal életérzést, a rapet elegyítik a hagyományos thrash-es riffeléssel és a halálhörgéssel. A zene egyszerre valamennyi és egyik sem. Időnként azt sem tudom, hol, melyik térfélen vagyok, de jó itt lenni: változó sebességgel pörögni saját tengelyem körül, fel-alá bucskázni a turmixgépben.

A Caps, Trucks and Rock ‘n’ Rollban is visszaköszön az egész albumra (a tempókra és a zenei eszköztárra) jellemző változatosság. A Pump It Up -ban a hörgés dominál, a Beach, Waves, Beer, Babes pedig tényleg a megszólalásig Beastie Boys-os, leszámítva persze Micelli öblös gargarizálását.

Kettes számú favoritom az albumról egy forradalmi nóta, az Intergalactic Anti Capitalism, ami a RATM szellemében szólal meg, ám speed/thrash tempóban pörög. A maga bő négy és fél percével az anyag leghosszabb szerzeménye, plusz az elején és a végén a földönkívüliek is beköszönnek.

A We Kindly Ask to Shred-ben rappelős szöveget hallunk, döngölő háttérzenével és hörgéssel begorombítva. Mástól nem biztos, hogy elviselném ezt, tőlük viszont nagyon bejön. Címével ellentétben a Mexico Maya Mosh nem az Anthrax által magasba emelt „stílust” kínálja, hanem egy nagyon kellemes, elszállós, Tarantino-s, Robert Rodriguez-es hangulatú, rövid tétel.

Eddig az album húzónótáit dicsőítettem, azonban azt sem hallgatom el, hogy nem mindegyik szerzemény taglóz le: az olyan tételekről, mint a Mammon, a P.Y.L. vagy a Prankster, nemigen tudok mit mondani (se jót, se rosszat). Tölteléknóták? Inkább csak szűkebb amplitúdón mozognak, és kivételesen nincsenek felvértezve megadallamos refrénnel.

Szép lezárása az albumnak az epikus lírai The Greenwolf, ami ezzel egy kicsit ki is lóg a sorból. Mintha nem ugyanazt a lemezt hallanánk, mint eddig… Talán ezért is volt okos döntés utolsónak tenni a sorban, így nem töri meg a többi nóta által felrajzolt, lendületes ívet.

Bő háromnegyed óra felszabadultság, tombolás, bulihangulat. Így, a nyugdíj felé közeledve egyre inkább ebben a miliőben érzem jól magam, az alteres, depis megborulást, progresszív agyalást meghagyom másoknak. A zsenge zöldborsó színében pompázó prófétáktól csupán a rap-es vonal miatt vonok le fél pontot, az tőlem távolabb áll, mint a riffelős, ordibálós durvulás.

A cikk szerzője: Coly 1108 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*