The Last Tomb: I (2020)

Vannak zenék, amelyek ismeretlenül, a semmiből tűnnek fel a horizontomon, először talán nem is tetszenek, ám arra ösztönöznek, hogy kerüljek közelebb hozzájuk, és egy idő után azt veszem észre, hogy bejátszották magukat a kedvenceim közé. Ilyen anyag a francia The Last Tomb bemutatkozó anyaga is.

A csapatot 2009-ben hozta létre a veterán énekes-gitáros, „Wild” Dan Killer, akit a fanatikusok a 80-as/90-es évek fordulójának mára legendássá vált speed-thrash zenekara, a Tork Ran frontembereként ismerhettek meg. Visszatéréséhez egy ugyancsak Poitiers-i banda, a death metalt toló Trepanator két tagja, a dobos Cyril és a bőgős Gran szolgáltak kíséretül. A trió érdekes módon jó ideig semmiféle hanghordozóval nem rukkolt elő, bemutatkozó anyagukra több mint egy évtizedet kellett várni. Első nagylemezüket végül tavaly júniusban egy kis francia kiadó, az Armée de la Mort Records jelentette meg.

Különös hangulatú thrash muzsikájukat – saját bevallásuk szerint – a 80-as, 90-es évek technikás és progresszív thrash csapatai, valamint a 20. századi klasszikus zene egyik atyja és meghatározó zongoraművésze, Dmitrij Sosztakovics ihlette. Bár kreativitásuk gyökerei a múltban keresendők, el kívánnak határolódni a manapság divatos retro-thrash irányzattól, amelynek szerintük íztelen és arctalan alkotásai felhígítják a jelen zenei kínálatát.

Nyers hangzású, egyéni stílusú muzsikájuk nem a klasszikus amerikai vagy európai thrash-vonalat követi; olyan nagynevű csapatok vadászterületére teszik be vele a lábukat, mint a Voivod, a Coroner, a Mastodon vagy éppen a Gojira. Előbbi két formációtól a zenei aszimmetriát, a tördelt ritmusokat, Brent Hindséktől az énekhangot, a Duplantier tesók bandájától pedig a gitársoundot „veszik kölcsön”, miközben zenéjüket olyan sodrás viszi előre, ami a black metal együttesekre jellemző. Dan Killer szólói egy „őrült” keze nyomát viselik magukon; mintha egy adott dalhoz egy oda nem illő futamot játszana, mintha belső magnójában egy teljesen más szám szólna, mint amit mi hallunk. Persze lehet, hogy éppen ettől válnak zseniálisan egyedivé az album dalai.

Cyril

Valahányszor hallgatom a lemezt, mindig a középső nótára kapom fel a fejem. „Mi is ez? Ja, a Slaughter 46.” Hangról hangra tökéletesen össze van rakva a dal: a lovaglóritmus és a lassú középtempó váltakozik benne, előbbi a Black Sabbath Children of the Grave-jének ütemeit, míg utóbbi Tony Iommiék Electric Funeral című szerzeményének dallamvezetését idézik. A gitáros ámokfutása talán itt a leginkább nyilvánvaló, a szólójáték például kifejezetten borzongató és hallójáratokat csiklandozó.

De a Hate-ben is együtt van minden, mi szem-szájnak (fülnek) ingere: a gitár talán ebben a számban a leginkább gojirás, miközben a sebesség az egész lemezen itt a legnagyobb – amiből aztán a legváratlanabb módon váltanak egy lebegős, torzítatlan gitáros, bőgős témára. Utóbbival találkozunk a Pain-ben is, erre beszél rá prófétaian dörmögő hangon az énekes, majd váltják ezt a kissé visszhangosított, kígyózó gitármelódiák. A Live, Suffer, Die-ban és a Judas the Loser-ben is egy-egy remek, headbangelésre késztető groove-ot helyeztek el, a záró Remembrance pedig egyfajta összegzése az anyagnak: a súlyosság éppúgy jelen van benne, mint a progresszív, elborult témák, s a maga több mint nyolc percével méltó megkoronázása a franciák bemutatkozó előadásának.

Másfél-két hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ide jut a kapcsolatunk: minél többször hallgatom, annál inkább kísért a maximális osztályzat gondolata. Legyen mégis egy erős négy és feles azzal, hogy a fent említett zenekarok rajongói számára feltétlenül ajánlom az anyagot; nem kizárt, hogy ők is új kedvencet avathatnak Dan Killer és kisegyüttese személyében.

About Coly 1065 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*