„Slow = Heavy” – olvasható a Seattle-i banda Facebook-os névjegykártyáján, és ezzel el is árulták, melyik sávban haladnak a metal széles országútján. Pszichedelikus stoner/doomban utaznak, leginkább a Kyuss nyomvonalán, de muzsikájukban más hatások is felfedezhetők, és ezek eredőjeként új albumukon (is) saját, egyéni hangjukon szólalnak meg.
Bár én csak most ismerkedtem meg a csapattal, nem mai csókákról van szó: az első csigavonalakat még 1992-ben skiccelte fel az a három muzsikus – Mark Johnson gitáros-énekes, Matt Lynch basszusgitáros és Marty Dodson dobos –, akik ma is alapemberei a formációnak. Akkori lendületükből csupán egy nagylemezre és egy EP-re futotta, háromévnyi hangoskodást követően feloszlottak, és csak 2008-ban indultak újra. Méghozzá kvartettként: a 2009-es Blood-on és a 2012-es Terminuson egy második gitáros, Eric Clausen játéka is hallható, az utóbbi két albumon viszont már újra trióban csapolják a hol vékonyabban csordogáló, hol súlyosan hömpölygő olvadt fémet.
Vagyis a Fractal Altar már az ötödök nagylemezük, amely digitálisan április utolsó napján látott napvilágot, az olasz Argonauta Records viszont azóta CD- és vinyl-formátumban is hozzáférhetővé tette az albumot. Magát a nyersanyagot azonban a zenészek ától cettig önerőből hozták létre: a felvételeket Matt Lynch készítette, keverte és maszterizálta, a frontember kiegészítő ének- és gitártémáit otthon, a felesége rögzítette, a borító hátoldala pedig Matt Lynch feleségének a keze munkáját dicséri.
A nyitó Mission from God-ban a basszus ugyanúgy búg, mint anno Nick Oliveri vagy Scott Reeder ujjai alatt, a Snail azonban jóval inkább klasszikus struktúrákban gondolkodó, dal(lam)centrikus banda, mint a Kyuss volt. Utóbbi csapat nagy rajongójaként mondom, hogy Mark Johnson hangja sokkal kellemesebb, mint John Garciáé. Lágy, középtónusú orgánuma, hajlításai erősen emlékeztetnek a Queens of the Stone Age-es Josh Homme, és halványan Jerry Cantrell (Alice in Chains) hangszínére, énekstílusára.
Kedvenc dalom a lemezről a Not Two, amely lágyan, fél évszázaddal ezelőtti pszichedelikus popdalok stílusában indul, majd „bekatonásodik”, feszesebb ritmusra és szigorúbb hangnemre vált. Később is visszatér még a lálálálálálá-hoz, de ismét csak a refrén lesz az, amire a hallgató hajlamos himbálni a fejét (én pedig feljebb tekerem a hangerőt).
A Kyusstól koncepciójától való különbözőség az album második felében, a The False Lack című nótától válik mind nyilvánvalóbbá. A továbbra is domináns stoneres ízekbe grunge-os, alteres felhangok vegyülnek, ami mindenekelőtt Johnson hangjában, énekstílusában ölt testet, plusz a muzsika alapvetően lassabbá, lágyabbá válik. A zene „természetesen” jó adag retró életérzést, 60-as, 70-es évekbeli örökséget is hordoz magában. A Nothing Left for You-t nem véletlenül tartják a lemez leg-Queens of the Stone Age-esebb szerzeményének, más nótákban pedig némi Nebula-, AIC- és Nirvana-feeling is tetten érhető.
A bő 37 perces anyag dalai három-öt perc között mozognak, egyedül a címadót veszik kifejtősebbre és görgetik majdnem kilenc percen át. Ez a szerzemény a stílusra oly’ jellemző művészi kiteljesedés terepe: mintha a Pink Floyd jammelne, mondjuk, a Sleep-pel. Elgondolkozóbb, önismétlőbb és ezért számomra valamivel unalmasabb nóta is, mint az előtte felcsendülő tételek. Ami olyan szempontból lehet negatívum, hogy a lemez lepörgése után leginkább ez marad meg a hallgatóban, és ha kevésbé jött be, akkor a többi számot, az album egészét is ez alapján ítéli meg. A komolyabb stoner/doom muzsikák kedvelőinek viszont lehet, hogy éppen ez a darab nyeri el a tetszését, és feledteti velük az előző hét, jóval populárisabb nótát.
A lényeg, hogy mindenki kap valami kedvére valót, én viszont éppen teremtésüknek e koronája (a címadó szám) miatt nem adok maximális pontszámot az anyagra: az addig tökéletesen lekerekített, tenyérbe simuló objektumokat a Fractal Altar képében egy nyersebb, szögletesebb darab követi, ami kiránt az első szűk félóra jóleső lebegéséből, és egy egészen másfajta állagú és hőmérsékletű fürdőbe merít.
Az említett, apró „szépséghibával” együtt is szeretem ezt az anyagot, számomra eddig az irányzat legjobb darabja ebben az esztendőben, és a csapat korábbi munkái iránt is felkeltette az érdeklődésemet.
Leave a Reply