Hála az Inverse Records-os kapcsolatnak, elektronikus postaládámban rendre találok a finn rock/metal második-harmadik vonalából származó új, izgalmas anyagokat. Ilyen volt az év elején a Stone Mammoth és a Grillijono K.O. bemutatkozó albuma, ilyen jelen cikkem tárgya, a Rocking Corpses második nagylemeze és sejthetően ugyanezt az élményt fogja nyújtani a Scarecrow augusztus elején megjelenő debütálása is.
A Rocking Corpses ötlete még 2007 végén született meg a gitáros Tony Decay fejében, aki egyformán rajongott a death metalért, a bluesért és a hátborzongató zombi-horror történetekért. Az első és sokáig egyetlen, akit maga mellé tudott állítani ebben a projektben, az énekes Leper Laze volt (valódi vezetéknevekkel sajnos nem szolgálhatok). Kicsit lassan jutottak egyről a kettőre, bemutatkozó albumuk, a Rock ‘n’ Rott ugyanis csupán 2012-ben látott holdvilágot. Ezt követően jó ideig jegelték a további közös munkát, és egyéb zenekaraikra koncentráltak, egészen addig, amíg 2017-ben végre sikerült összehozniuk egy koncertképes felállást.
Mindez csak félig-meddig volt nekik köszönhető, ugyanis a csapat másik fele, Pestilence Pete gitáros és Maggot Mike bőgős ekkoriban egy Grit nevű csapatban játszottak együtt, ahol éppen megürült az énekes és a második gitáros posztja. Tony és Laze csatlakoztak hozzájuk, és hamarosan rájöttek, hogy a két banda koncepciója nagyon is közel áll egymáshoz, így a Gritet talonba rakva Rocking Corpses-ként folytatták közös ténykedésüket. Az új dalok megírását követően idén rögzítették is azokat, viszont csak a Death Blues felvételeit követően találtak rá dobosukra, Tom Bones-ra, így már semmi akadálya annak, hogy színpadon is előadják a lemezeiken hallható történeteket.
A zombis tematika nyilván a szövegekben jelenik meg, amihez a hangulatot a zene hivatott megteremteni, s mindezt még némi fekete humorral is nyakon öntik. Fentebb említettem a bluest és a death metalt: utóbbiból van kevesebb az albumon, előbbi jóval inkább tetten érhető, különösen az anyag középső harmadában, ám úgy gondolom, sokkal pontosabban jellemzi az albumon hallható muzsikát, ha azt mondom, olyan, mintha a Danzig örömzenélne rajta a Volbeat-tel.
Egy rövid hangulati bevezetőt követően keményen, fenyegetően dörren meg a zene (There Will Be Death): hangsúlyos a basszus, a suttogó-hörgő hang itt és a többi dalban is Tony Decay-tól származik, csupán a tiszta ének szakad ki Leper Laze torkából. Az első tétel tulajdonképpen egy kissé hosszúra nyúlt intró, a tényleges nóták a másodikként felhangzó Body-val kezdődnek. Ebben is először hörgést hallunk, csak utána jön a melodikus téma, s a kettő végig válaszolgat egymásnak.
A Buried-ben az ének, azon belül is a verzék a flitteres-lakkcipős esztrádműsorok „subidubi-subidubá” énekeseit idézik, viszont erre a dalra is jut hörgés, és a szólisták mögött itt is megállíthatatlanul lendül körbe, pörög a súlyos, fém lendkerék. Az As High as You Can Get a korai Volbeat szellemében fogant, gyors rock and roll, a Rocking Corpses Part II-ben pedig egy fémcsontváz rázza Elvis Presley módjára a csípőjét. A csapat és a zene a Derailed főtémájára pörög fel ismét (kedvenc refrén 1), amit követően egy lazább blokk hangzik el. A Drinking With the Dead-et és az Another Day in Casket-et is mintha Johnny Cash énekelné, Laze hangja ezekben a számokban a legjobb (még ha nem is a legeredetibb), plusz produkciójához jó adag torzítatlan gitár is járul. A megfontoltabb számok közül egyértelműen az utóbbi a favoritom (kedvenc refrén 2):
„I’ll let you in if you can hold the secret
Because tomorrow will be another day in casket”
A Losing Day elején gyomorbizsergetően dong a basszus, maga a nóta viszont ezt követően már nem tartogat különösebb izgalmakat. „Glenn Danzig” orgánuma leginkább a Necrophilove refrénjéből köszön vissza. A Death Is Something to Die for ismét csak az Another Day… heavy blues-os tempójában komótoskodik, ami egy kicsit sok a jóból, az utolsóként felhangzó War for Doom viszont mindenért, ezért az apró önplágiumért is kárpótol. Pörög a gitár, a dob – kis túlzással mintha nem is ugyanazt a bandát hallanánk. Ütős lezárása a mintegy háromnegyed órás produkciónak.
A hallottak alapján nincs más hátra, mint előtúrni a skandináv színtér susnyásából a finnek bemutatkozó nagylemezét, és reménykedni egy, a Death Blues-hoz hasonlóan változatos és izgalmas folytatásban.
Leave a Reply