A ’80-as évek első felében nagyon hamar kialakultak a heavy metalon belüli „frontvonalak”. Ez esetben arra gondolok, hogy önálló életre kelt alstílusok jöttek létre, mégpedig az extremitást, a sebességet szem előtt tartva, ahogy az például a thrash metal esetében is történt.
Noha a thrash születését elsősorban a Kill ’Em All-hoz, illetve a Show No Mercy-hez kötjük, de ez nem így van, mert ezeket a kiadványokat egy kanadai csapat bemutatkozása, az Exciter Heavy Metal Maniac című örökbecsűje előzte meg. Egyben ők voltak azok, akik a Rush-sal, a Triumph-fal és az Anvillel egyetemben Kanadát bekapcsolták a nemzetközi heavy metal vérkeringésébe, országukat, hazájukat feltették a műfaj térképére. Arra is utaltam már többször, hogy az észak-amerikai országban Toronto lett a thrash fellegvára. Azt gondolom, hogy a műfaj egyik legprominensebb, legjobb bandája a Razor volt. Történetükbe nem megyek bele, mert azt már korábban megtettem az Evil Invaders kapcsán (itt), most csak jelen alkotásukra, illetve annak körülményeire szorítkozom.
Gabrielkiss kolléga az Executioner’s Song albumot méltatta, mint a Razor debütálását (itt), azonban hivatalosan nem azzal a koronggal nyitottak volna az Armed and Dangerous EP-t követően, hanem ezzel. A történtekről, a háttérről Mike Campagnolo basszusgitáros eképpen nyilatkozott: „Lássuk be, ha egy fiatal zenekarnak szerződést kínálnak, akkor rendszerint erősen a kiadó felé billen a pálya. Mi is tapasztalatlanok voltunk, de a cég is ismeretlen terepen kalandozott a Vipers elnevezésű új részleggel, vagyis veszítettek egy keveset az előnyükből. Úgy gondolom, tanultunk egymástól ezt-azt, de általában az hozza meg a végső döntéseket, akinél a pénz van. A fő gondot az jelentette, hogy a kiadó mindenből, amit csak kiadtunk, próbált lóvét csinálni, ahelyett, hogy egy új irányzatot népszerűsítettek volna, miközben a metal mozgalom elindult egy súlyosabb és gyorsabb irányba. Nem igazán tartották a lépést a színtér változásaival és fejlődésével, így nem is tudták meglovagolni ezt a hullámot. Volt egy sémájuk arra, hogyan bánjanak az előadókkal, és leragadtak annál a formulánál. Nem fogták fel, hogy a stílus tartósan meg fog maradni, nem csupán holmi divat lesz. Az Attic ezt a stratégiát alkalmazta az Executioner’s Song esetében, merthogy azt a kiadványt az Armed and Dangerous és az Escape The Fire demó egyes dalaiból akarták összegyúrni.”
Függetlenül attól, hogy a Razor nem a változatosságról, a technikai tudás kidomborításáról szólt, úgy vélem, nagyobbat is guríthattak volna. Hogy ez végül miért nem következett be, az a jubiláló Malicious Intent albumról készülő írásomból derül majd ki. Nyers erő, lendület, dinamika, minimalizmus (utóbbi a dalok felépítésére értendő) jellemezte a zenekart, esetükben nem lehet olyan fejlődési görbéről beszélni, mint a Metallicánál, a Megadeth-nél vagy a Slayernél. Ők sokkal inkább a punk felől közelítettek a thrash-hez, az akkoriban mindenkire jellemző N.W.O.B.H.M. hatása nem (vagy csak kevésbé) nyilvánult meg markánsan szerzeményeikben, bár tagadhatatlan, hogy a Motörhead-et, a Ravent és a Tankot ismerték, kedvelték.
Egyszerű szerkezetekre felhúzott, rövid, gyors dalokban gondolkodtak, helyenként egy-egy váltásnak is teret engedve, ugyanakkor Stace „Sheepdog” McLaren énekes hangja, valamint Dave Carlo gitáros riffjei, hangszerének megszólalása a banda védjegyévé vált. Nem voltak sem komplexek, sem technikásak, „a kevesebb néha több” elvéhez ragaszkodtak, ahogy azt a Mike Campagnolo basszusgitáros és Mike „M-Bro” Embro dobos alkotta ritmusszekció teljesítménye is igazolja.
Az eredeti Escape the Fire-t, amelyet a diszkográfiában demóként tartanak nyilván, 1984. december 1-jén, négy hónappal az Executioner’s Song előtt jelentették meg, ahogy a metal-archives írja, az Executioner’s Song pre-produkciójaként. Repertoárjukat, a fentebb leírtakat jól tükrözik az olyan tételek, mint a City of Damnation, a Time Bomb, a Gatecrasher, a Metal Avenger, a Heavy Metal Attack vagy a Ready for Action. A maga korában extrém volt a Razor, szó se róla, első három albumuk szerintem klasszikusnak nevezhető, de a színvonal a kortársakhoz képest hagyott némi kívánnivalót maga után.
Mike Campagnolo: „Érdekes lett volna látni, hogyan fogadják a metalosok az Escape the Fire-t, ha az eredeti formájában jelenik meg. Akkor talán az Executioner’s Song anyagából néhány szám az Evil Invaders-re került volna, és ki tudja, lehet, hogy a zenekar is másképpen fejlődik.” Ezzel a mondatával a basszusgitáros arra utalt, hogy a demóról hét szerzemény (City of Damnation, Escape the Fire, March of Death, Distant Thunder, Gatecrasher, Time Bomb, Deathrace) került fel a végül debütálásukká avanzsált albumra.
Idén a High Roller szolgáltatott igazságot az anyagnak és dobta piacra az eredeti változatot. Aki a banda elkötelezett híve és birtokában szeretné tudni, siessen a beszerzéssel, mert csak egy ezer példányszámra limitált verzió jött ki belőle.
Leave a Reply