Pestilence: Exitivm (2021)

Élek a gyanúperrel, hogy Patrick Mameli nem tartozik a könnyen kezelhető emberek közé. E megállapításomat arra alapozom, hogy a Pestilence története során szinte megállás nélkül cserélődtek körülötte a zenészek, azt hiszem, hogy nem született két Pestilence anyag ugyanazzal a tagsággal. Bár lényegében véve ez talán nem is olyan fontos.

Az viszont már sokkal fontosabb, hogy a minőségre, a fejlődésre mindig komoly hangsúlyt fektetett a gitáros. A csapatot nem feltétlenül nevezném komoly kedvencemnek, maradjunk annyiban, hogy „csak” nagyon szeretem őket, pályafutásukat figyelemmel kísérem, de nem azzal a rajongással, mint teszem azt az Agent Steel, a Possessed, a Nasty Savage vagy a Mercyful Fate esetében. Emlékszem, hogy 2009-ben lélegzet-visszafojtva vártam Resurrection Macabre című lemezüket, és örömmel nyugtáztam, hogy nem okoztak csalódást. Legalábbis nekem, mert sokan nem értékelik túl sokra a jelenkori Pestilence kiadványait. Ízlések és pofonok.

A holland együttes karrierje három szakaszra bontható: 1986-1994, 2008-2014 és 2016-tól napjainkig. Sőt, ha őszintén a szívükre tesszük a kezünket, az első éra további két periódusra oszlik, mivel az abszolút klasszikusként és mesterműként aposztrofált Consuming Impulse után nemcsak Martin Van Drunen énekes/basszusgitáros eltávolítása (kilépése) jelentett változást, hanem a gyökeresen megváltozott zenei világ is. A fáma úgy szól, hogy 1994-ben, négy lemez megjelentetését követően a tagok úgy döntöttek, hogy az a legjobb, ha saját zenekaraikra koncentrálnak, és egy ideig pihentetik a Pestilence-t, azonban ebben a döntésükben a Spheres album nem túl fényes fogadtatása is nagyban közrejátszott. A második és harmadik etap pedig szerintem simán összevonható. Enyhe malíciával azt mondhatnám, hogy jelentősen vesztettek népszerűségükből, mivel az Exitivumot a lengyel Agonia Records gondozza, amelynek neve ugyan jól cseng az undergroundban, de az általuk képviselt nívó (zenekarok, promóció, reklámhatékonyság) nem éri el a banda korábbi otthonainak (pl. Candlelight, Hammerheart, Roadrunner) színvonalát.

Amennyiben valaki elindítja az idei Pestilence alkotást, azt a következtetést vonhatja le, hogy az In Omnibvs intrója után berobbanó Morbvs Propagationem a kezdést és a struktúrát illetően tulajdonképpen az elődeihez hasonlít, egyben azzal is szembesül, hogy nem érik komoly meglepetések. Hogy ez jó vagy sem, azt mindenki maga döntse el, én azt mondom, hogy megbízhatóan hozzák a formájukat. Az új korongon a felállást a főnökön kívül Joost van der Graaf basszusgitáros, Rutger van Noordenburg gitáros, illetve Michiel van der Plicht dobos alkotja, és valószínűsítem, hogy a dalszerzésbe nem sok beleszólásuk volt. Hangulatilag mindenképpen visszakanyarodást érzek a Spheres-hez, amit a több helyen is felbukkanó effektek támasztanak alá, legyen szó a már említett Morbvs Propagationem-ről, a Deificvs-ról, a Dominatvi Svbmissa-ról, vagy a Pericvlvm Externvm-ról. Az anyag további erényeiként említem meg Joost van der Graaf basszusfutamait, amelyek komoly szerephez jutnak (ezzel együtt játékát nem említeném egy lapon Tony Choy-éval és Jeroen Paul Thesselingével), illetve az olyan részleteket, mint a Sempiternvs nyakszaggató megoldásai, az Internicionem dallamai, váltása, az Inficiat tördelt ritmusai és az Immortvos doomos kiállása.

Alapvetően úgy gondolom, hogy a minőségből, kvalitásából semmiképpen nem adott alább a Pestilence, egyáltalán nem adtak okot komoly fanyalgásra. Eddigi hagyományaikhoz híven nem húzzák a hallgató idejét, az új lemez tizenkét tételének együttes játékideje 39 percre rúg. Mivel stúdiók tekintetében sem képviseltek állandóságot, a 2020. június-augusztusban elkészült korong felvételei a Pitch Note stúdióban zajlottak (ahogy a keverés és a maszterizálás is), míg a dobokat a Drumschool van der Plichtben rögzítették, a producer szerepét pedig Mameli töltötte be, aki vastag, súlyos, brutális hangzást hozott ki a végeredményből. Az pedig már csak az én szőrszálhasogatásom, hogy a dalcímekben az u-kat helyesítő v-k kifejezetten zavaróak.

Csak ismételni tudom magam: a zenekar elvakult fanatikusai nincsenek csalódásnak kitéve, maximálisan vállalható albummal rukkolt elő a banda. Ahogy mondani szokás: soha rosszabbat.

About Dávid László 851 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*