Mi mindenen múlhat egy jó muzsika felfedezése? Például egy elcseszett internetszolgáltató is okozhat kellemes meglepetést az ember számára. A héten Colynak gondjai adódtak a mennyei hálózatokkal, úgyhogy én is kaptam hozzáférést a Facebook-oldalhoz, amivel még ismerkedem. És itt ért pár napja egy meglepetés: az egyik chat-ben leledzett egy album-link, „nekem címezve” (természetesen ez a Rattle üzi-szobája volt, persze csak utólag kapcsoltam). Motyogtam is magamban, ki a túró küldhette nekem, de ha már megtette, gondoltam, meghallgatom, az ingyen sört sem utasítja el az ember!
Azt a Názáreti!! – kábé ez volt az első reakcióm az intróra, és legnagyobb örömömre a folytatás sem lett rosszabb, annyira, hogy egész szombatra be is ragadt a „lejátszómba”. Ugyan black metalként aposztrofálják, nekem inkább egy neoclassic/doom/death/ egyvelegnek hat, szerencsére a szó pozitív értelmében.
Maga az album két remekbe szabott akusztikus nótába lett bepasszintva: míg a Facilis Descensus Averni reneszánsz hangulatával, latin nyelvű monológjával készíti fel lelkünket azokra a sötét stációkra, amelyekkel találkozni fogunk, addig a záró dal felemel, megbékéltet sorsunkkal, ám hasonlóan kiváló, egyszerű témákat vonultat fel, mint a felvezető. Számomra eleve egy kicsit olyan az egész, mint egy Cantara Anachoreta album, csak sötétebb és brutálisabb verzióban.
Külön öt pont a kiváló, hagyományos dallamkezelésért: mind a zongora, mind a klasszikus gitár pont olyan arányban van jelen, amennyire egy ilyen zenénél kell, mégis meghatározó és emlékezetes tud lenni, és ez kiválóan megjelenik a második nótánál, amit az album legerősebbjének érzek. A nyitó riffek a libabőr-effektus iskolapéldái: mind a gitártémákat, mind pedig a stílusváltásokat, ugrásokat, bár ismertnek tűnnek, remekül pakolták egymásra.
Talán a Thirst for Anhelation-t érzem a leggyengébb számnak. Érzem ugyan, hogy jó helyen van, passzol oda, mégis egy kicsit visszahúz a lendületből, a többi nótához képest már-már túl puritán, szerencsére a Death Within Creation remekül kárpótol ezért, s mielőtt fellélegeznénk, azért még rápakolnak egyet a Harvesters című számra, ahol, magamat is javítva, a legerősebben érződik a black-es hatás. A dobok és a samplerek itt már erősen alá vannak rendelve az énekhangnak, ami játszi könnyedséggel ugrál a hörgés-károgás-tiszta ének triumvirátus elemei közt, és ezt a vonalat folytatja, zárja le a Dry Matter Remains is, előrevetítve, be-belengetve utunk végét.
E remekmű elkövetője Novák Tamás és Korsós Attila, bár az OMNS érzésem szerint inkább tekinthető Tamás szólóprojektjének, aki – ha a neten fellelhető infók hitelesek – 10-12 évig dolgozott a számokon, amit nagyon jól tett. (És remek döntés-választás volt Korsós Attila is: még az asszony is megemlítette, hogy az ének pont olyan, ami egy efféle zenéhez való, és ki vagyok én, hogy ellenvessek?). Annyira kompakt, egymásra épülő nótákat pakolt bele az anyagba, hogy azokból nem is mernék kivenni egyet sem: az album fokozatos felépítettsége, a zenék egymásra épülése remekül eltakarja azt a pár hibát, amit az ember azért kiszúr, ha nagyon odafigyel. Ennek ellenére első albumnak nagyon erős, engem speciel kilóra megvett.
Mind a zene, mind a szövegi tartalom megélhető, átélhető és emberi, mert a pokolba könnyű alászállni, de onnan felemelkedni… Mondanám, hogy gyakran megfordul majd a lejátszómban, ám sajna fizikai formátum még nincs ( még 🙂 ?). Remélem, a folytatásra nem kell újabb tíz évet várni, remélem, hasonlóan fog ütni, és remélem, hogy mindenkinek, aki meghallgatja, találkozni fog a véleménye az enyémmel.
https://omns.bandcamp.com/album/facilis-descensus-averni
https://www.facebook.com/omnsband
Leave a Reply