A 80-as évek végén egyik kedvenc thrash albumom volt a Mordred Fool’s Game-je, a folytatással (In This Life – 1991) azonban alaposan megleptek (gondolom, nem csak engem), és onnantól már kénytelenek voltuk egy egyedi hangú, ám a thrash-nek többé-kevésbé hátat fordító funk metal csapatnak elkönyvelni őket. Amiben nem kis része lehetett a második korongon bemutatkozó billentyűsnek és lemezjátszó-zsonglőrnek, Aaron „DJ Pause” Vaughn-nak, valamint az Art Liboon által hüvelykujjal megszólaltatott basszus dominanciájának.
A San Franciscó-i csapat három nagylemez után, 1995-ben oszlott fel. Első reunionjuk a 2001-2007 közötti időszakra tehető, ám ekkor egyetlen hivatalos kiadványt sem hoztak össze. 2013-ban alakultak ismét újjá, de ekkor is elég lassan haladtak a dolgaik: az első újkorszakos nóta, a The Baroness ugyan kislemezen már 2015-ben napvilágot látott, ám az első komolyabb dalcsokor, a négyszámos Volition EP csak tavaly jutott el a hallgatókhoz, és ezzel sem feltétlenül elégítették ki maradéktalanul régi rajongóik igényeit (arról az anyagról itt írtam).
Azok a nóták – számomra – nem adtak okot túlzott reménykedésre az új anyaggal kapcsolatban. Ahogy az In This Life korszakos-felállás (az említettek mellett Scott Holderby énekes, Danny White és James Sanguinetti gitárosok, valamint – a régi harcostárs, Gannon Hall helyén – Jeff Gomes dobos) is azt sejttette, hogy hiába várunk a zseniális State of Mind-hoz, Spellbound-hoz vagy Numb-hoz hasonló szerzeményeket, az idei albumon inkább a második nagylemez szellemiségét viszik majd tovább.
Szerencsére nem akarták egy az egyben lemásolni a metaltörténeti határkőnek is nevezhető 91-es korongot, az idei dalcsokor egyrészt fémesebben dörren meg annál, DJ Pause-t ez alkalommal nem teszik meg főszereplőnek, másrészt minden eddiginél merészebben kalandoznak új vizekre, általuk eddig nem járt területekre.
Azt már a tavalyi EP-t hallva is megállapíthattam, hogy Holderby hangja sokat változott: mélyebb lett, már nem nyávog, mint régen, előadásmódjáról sok helyen a Faith No More-os Mike Patton produkciója jut eszembe. Márpedig ezzel a korabeli Mordred egyik fő jellegzetessége tűnt el a zenéből, szerencsére itt van nekünk DJ Pause, aki scratch-eivel a folytonosságot jelenti múlt és jelen között. Régen metal-idegennek tűntek ezek a hangok, most viszont régi jó ismerősként üdvözlöm őket.
Ígéretesen – gitárfutamokkal, kemény riffel, gyors tempóval – indul a Demonic #7 és vele az album. A szövegelős verze egy másik műfajt (rap, hip-hop) is behoz, a refrén szerencsére ismét rendben van. Vaughn már a dal elején és a szóló alatt is ott lábatlankodik, ám a két zenei irány valahogy mégis szintetikus egységbe olvad. A Malignancy is kellemesen durván kezdődik. Liboon bőgője jól hallható, masszív alapot ad a muzsikának, a refrén kifejezetten dallamos, erősen tetten érhető benne Mike Patton stílusa, a meggyötört lemezjátszó pedig ez után, a szóló előtt kap hangsúlyos szerepet.
Az énektémák az I Am Charlie-ban jönnek be a legkevésbé, a gyors tempó és a gitáros részek azonban jól esnek, és a dal nyilván komoly mondanivalót is hordoz magában (a Charlie Hebdo című szatirikus francia hetilap ellen elkövetett 2015-ös iszlamista merényletet dolgozza fel). Apró hullámvölgy, szerencsére azonnal kárpótol ezért a Dragging for Bodies kissé gépies alapriffje, ami alá Pause finom szintiszőnyeget húz, Holderby hangja, stílusa pedig talán itt a legmikepattonosabb (ami nem feltétlenül pozitívum).
Az első komoly meglepetést a címadó nóta okozza, egyrészt arabos/balkáni ritmusai, másrészt a fúvós hangszerek szerepeltetése miatt (világzene! Besh o droM!). A dal „Welcome to the Dark Parade” soráról pedig egy pillanatra a The Doors negyedik albumának címadójára asszociáltam, amelyben szintén elhangzik egy hasonló sor („Welcome to the Soft Parade”). 🙂 Nekem nagyon bejön a dal, a metal ortodoxabb formáinak kedvelőinél viszont simán kiverheti a biztosítékot (lásd még az At the Gates új albumának Gates of Cyrus című dalát). Az All Eyes on the Prize konszolidált döngölése ehhez képest nem sok izgalmat tartogat, a Dented Lives pedig egy „átlagos”, megbízható grove/funk metal nóta, viszont talán ennek az énektémái repítenek vissza a leginkább a 80-as évek végére, a zenekar fénykorába.
Az albumot záró Smash Goes the Bottle-lal azonban a csapat ismét „elveti a sulykot”. Southern rockos gitárral indítanak, amit táncos ritmusok és Thin Lizzy-s ének követ. Ez sem kerítésrács-harapó metal, de nekem tetszik. Az ilyen rendhagyó szerzemények azok, amelyeknek köszönhetően a Mordred már három évtizeddel ezelőtt is kilógott a sorból. Természetesen jó értelemben.
Míg mások manapság nem restek akár 13-15 számos nagylemezzel előállni, s ezzel időnként egy kicsit túl sokat is adni magukból, Liboon-ék – a tavalyi négy tétel után – megelégedtek a régi idők mértékletességét idéző, a klasszikus 40 perces játékidőn belül maradó, nyolcdalos „korong” prezentálásával. Inkább okozzon hiányérzetet az utolsó nóta után felhangzó csend, mint csömört a végenincs előadás – gondolhatták. Igazuk van. Visszatérő albumuk zenei irányvonalát jó érzékkel két meghatározó alkotásuk, a Fool’s Game és az In This Life világa közé lőtték be, s e koktélt két egzotikus nótával bolondították meg.
A kétkedés mord redői (bocs, ezt nem hagyhattam ki!) lassan elsimulnak a homlokomon: a csapat, amely ma sem kíván megfelelni a konvencióknak, úgy tűnik, visszatért. A kérdés már csak az, mennyi ideig maradnak a körünkben. Remélem, újonnan szerzett lendületük jó pár lemezen át kitart még. Erős négyes.
Válasz írása