Megadeth: Peace Sells… but Who’s Buying? (1986)

A Megadeth az egyik olyan zenekar, amelynek albumait sokáig közvetlenül a megjelenésüket követően és így időrendi sorrendben szereztem be. Már a Killing Is My Business… is tetszett, bár a hangzásával nem voltam maradéktalanul elégedett. A Peace Sells… azonban telibe talált, nem véletlenül, hiszen a remek dalokhoz ütős sound is társult. Igazán ezzel váltam a csapat rajongójává, és máig ez a kedvenc lemezem tőlük. Tömörségét, súlyosságát, jelentőségét tekintve hasonlónak érzem, mint az Overkill Taking Over anyagát, amely szintén második album, és ugyancsak nagy favoritom.

A Peace Sells… ugyan csak szeptemberben jubilál, ám abban a hónapban bőven lesznek még évfordulók, ezért úgy gondoltam, most, a frissen megjelent Mustaine-memoár kapcsán emlékezem meg róla, többször is utalva a kötetben a lemezzel kapcsolatban szereplő infókra. Dave visszaemlékezéseit olvasva kész csoda, hogy a Megadeth képes volt ilyen perfekt alkotásokat létrehozni. A zenészek folyamatosan be voltak állva, szét voltak esve, minden mást felülíró céljuk a „napi betevő” megszerzése volt; rendre konfrontálódtak egymással, részegen időnként össze is verekedtek, másnap viszont úgy folytatták a próbát, mintha mi sem történt volna.

Poland, Mustaine, Ellefson és Samuelson

Ez volt az együttes első stabil felállása, amelynek egymás után két lemezt is sikerült összehoznia. Ebben a formációban ismertük és szerettük meg őket, ám nem tudom, nevezhetjük-e ezt a line up-ot „klasszikusnak”, hiszen az igazán nagy sikerek a Mustaine-Ellefson-Friedman-Menza négyes nevéhez fűződnek. Ráadásul az első két albumot feljátszó zenészek között kezdettől komoly erővonalak feszültek: Mustaine szerint ő és Dave Ellefson basszusgitáros voltak a „tisztek” a csapatban, a gitáros Chris Poland és a dobos Gar Samuelson pedig a „közlegények”, akiknek a főnök idővel útilaput is kötött a talpára. Utóbbiakat Mustaine session muzsikusoknak tartotta, akik a jazz világából érkeztek, és bár ez irányú képességeik, technikájuk egyéni ízt adott a Megadeth zenéjének, Dave szerint nem szenvedéllyel játszották a thrash metalt, csupán megélhetési forrásként tekintettek erre a tevékenységükre.

Az album címét (A béke eladó… de ki veszi meg?) Mustaine saját bevallása szerint egy régi Reader’s Digest cikkből vette (eredetileg „Peace Would Sell But No One Would Buy It”), az ehhez igazodó, Ed Repka által festett borító pedig a csapat kabalafiguráját, Vic Rattlehead-et ábrázolja ingatlanügynökként, aki az atomháborút követően az ENSZ New York-i székháza előtt áll, és megvételre kínálja az épületet. De kinek? Vannak egyáltalán túlélők?

A két Dave, a Megadeth alapemberei

A Megadeth bemutatkozó nagylemezének anyagát még a Combat Records égisze alatt, Randy Burns produceri felügyelete alatt rögzítették, ám rögtön ezt követően a Capitol megvette az album jogait, és Paul Lanival újrakevertette az anyagot, így a korong már a nagy nemzetközi kiadó gondozásában látott napvilágot. Dave azt írja, az új szerződéssel ilyen-olyan elvárások is a nyakukba szakadtak. A lemezt hallva azonban úgy tűnik, ekkoriban még nem kellett kompromisszumokat kötniük, mint ahogy történt az a Cryptic Writings és a Risk albumok időszakában (ami aztán a mélybe is rántotta a bandát).

A nyitó Wake Up Dead első fele zseniálisan, már-már zavarba ejtően komplex muzsika, rendhagyó ritmusokkal, váratlan váltásokkal és folyamatos szólózással. Akár progresszívnek is mondhatnám, mindenesetre nem egyszerű befogadni. A dal második része viszont ennek éppen az ellentéte, egy tök egyszerű, ám hatásos sulykolás (ami alatt persze megint végig szól a gitár).

Chris Poland

A címadó szám állítólag már azelőtt híressé vált, hogy a lemez megjelent volna. Nyitó basszusfutamát több mint egy évtizeden át a Music Television hírblokkjának intrójaként használták (Mustaine szerint éppen olyan hosszan, hogy a zenetévének még ne kelljen utána jogdíjat fizetnie). Ez is egy kentaur nóta: bő két percen át középtempóban zakatol, majd felgyorsul, és ekkor jön be a refrén, amit – akárcsak a Killing Is My Business… fő mondanivalóját – nem lehet nem együtt énekelni a frontemberrel. A 80-as évek második felének egyik kiemelkedő Megadeth nótája ez, ma is borzongtam tőle, ahogy hallgattam.

Az egykori Francia Guyana-i fegyenctelep borzalmait felidéző Devils Island is a kedvenc dalaim közé tartozik az albumról. Súlyosan aláhulló riffekkel nyit, majd belép Ellefson bizsergető basszusa, és onnantól gyors galopptempóban haladunk végig a történeten. Az első, kissé kaotikus szóló Kirk Hammettnek a Kill ’Em All-on nyújtott teljesítményét idézi, a második már kidolgozottabb, tetszetősebb vonalvezetésű.

A Good Mourning/Black Friday-ban ismét csak két témát varrtak egymáshoz, amiből így a lemez leghosszabb szerzeménye vált. Az indítás egy akusztikus intró, amihez rövid idő múlva az elektromos gitár is csatlakozik; a nóta előbb fokozatosan bekeményedik, majd egy rövid tekeréssel fel is gyorsul.

Szövegét tekintve a The Conjuring és a Bad Omen is a fekete mágiával foglalkozik. Előbbi narrátora az ördög ügyvédje, aki egy boszorkánytalálkozóra kalauzolja el a hallgatót, utóbbi pedig két kempingező története, akik az erdőben éjszaka felébredve egy sátánista orgia kellős közepén találják magukat. Érdekes, bár nem meglepő, hogy Mustaine 2001-es megtérését követően a Megadeth jó ideig nem játszotta a The Conjuring-ot, erre csak 2018-ban került sor ismét. Amikor egy újságíró rákérdezett, hogy a zenekar tagjai hisznek-e abban, amiről Mustaine énekel, a frontember azt válaszolta: „tudjuk, mit jelent a boszorkányság, miről szólnak a sátáni szertartások, de mi magunk nem helyeseljük ezeket.”

A Megadeth-nek kezdetben minden albumán szerepelt egy feldolgozás is. A Peace Sells…-en a Willie Dixon-szerzemény I Ain’t Superstitious metalverzióját halljuk, ami szerintem szerencsétlenebb választás, mint az előző esztendőben, a Killing…-en helyet kapott These Boots (Are Made for Walking) vagy a két évvel később kiadott So Far, So Good…-on elhangzó Anarchy in the U.K.. A verzék alatt meg-megtorpan a zene, a lendületesebb részek pedig a klasszikus boogie/rock and roll jegyében fogantak.

Már a Bad Omen elején is feltűnik, az albumot záró My Last Words első hangjainál pedig tendenciává válik, hogy a második félidő négy nótájából három lassú, akusztikus felvezetés után csap bele a lecsóba. Hangulatos megoldás, viszont így önismétlésnek tűnik, és a változatosság rovására megy.

Lars Ulrich azt nyilatkozta, a My Last Words a kedvenc Megadeth nótája. Ha nem is az abszolút favoritom, de én is nagyon bírom ezt a dalt: az alaptémáját, sodró tempóját, a váltás után pedig egyenesen zseniális magasságokba emelkedik a szám, ahogy a pörgős alapriffre rászólóznak, majd jön az utolsó, katartikus versszak, ami méltó lezárása a bő félórás anyagnak:

„You, you, next victim, you next to die
You, you, next victim, you, your turn to die
You, come on, next victim, you, your turn to die…”

Bár az albumot kifejezetten jól fogadta a közönség, a siker sem tudta együtt tartani a csapatot. A lemez promóciós turnéját követően Mustaine kirúgta a „jazzmuzsikusokat”, azaz Poland-et és Samuelsont. Utóbbi helyére dobtechnikusa, Chuck Behler ült be, az új gitáros pedig az a Jeff Young lett, aki annak a Jay Reynoldsnak (Malice) volt a gitártanára, akit Mustaine eredetileg kinézett Poland utódjául. Bár a harmadikként megjelent So Far, So Good… So What! album is sokak kedvence, érzésem szerint az a lemez egy fokkal halványabb lett, mint elődje. Azt követően viszont a csapat feljutott a csúcsra: a 90-es Rust in Peace-t a rajongók tartják a Megadeth legjobb lemezének, a két évvel később kiadott Countdown to Extinction-t pedig a csapat frontembere és fő dalszerzője, vagyis maga Mustaine.

A Peace Sells… viszont a csapat diszkográfiájának különleges darabja: izgalmasan komplex thrash metal, kiemelkedő és kevésbé emlékezetes, ezzel együtt mégis erős nótákkal. Egyes tételek nehezebben emészthetők, mások pedig furcsa módon még 35 évnyi hallgatás után is újnak, „ismeretlennek” tűnnek számomra. S bár az irányzat alapdarabja, talán éppen a fentiek miatt nem lehetett a Peace Sells… igazi riválisa az ugyanebben az évben megjelent Master of Puppets-nek és Reign in Blood-nak.

About Coly 1182 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

  1. Ez az egyik kedvenc metal albumom. És baromi jó, hogy a My Last Words-ől a végét még be is idéztem, az a kedvenc részem. Nem is tudom megszámolni, hogy a CD-t hányszor tekertem vissza ennél a résznél, hogy újra és újra meghallgassam 🙂
    De az egész lemez zseniális, ahogyan a következő 2 albumuk is 🙂

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*