A szélessávú internet elterjedésének számos előnye és hátránya van a zeneiparra nézve. A legrombolóbb hatást nyilván az illegális letöltések fejtik ki, de a másik oldalon ott van az az örömteli tény, hogy manapság bármelyik tehetséges zenész könnyedén felhívhatja magára a figyelmet, függetlenül attól, hogy a földgolyó melyik eldugott pontján él. Jelen cikkem főszereplője, a brazil származású énekes, Raphael Mendes esete remek példa erre a jelenségre, hiszen ő is a legnépszerűbb videómegosztó portálon vált ismertté, mint Bruce Dickinson hangdublőre.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen tehetségre előbb-utóbb felfigyel majd valamelyik kiadó, így talán még maga Raphael sem lepődött meg különösebben, amikor a Frontiers Records bekopogtatott hozzá egy lemezszerződéssel. Mindenképpen dicséret illeti a cégvezető Serafino Peruginót, amiért egy újabb supergroup összeállítása helyett úgy döntött, hogy ezúttal inkább egy fiatal tehetségnek ad lehetőséget a bemutatkozásra. Ráadásul most nem a kiadó jól bejáratott dalkovácsait állította csatasorba az album elkészítéséhez, így sikerült elkerülni, hogy a szokásos szintiszőnyeges, kamu-epikus rock hangzás uralja a lemezt. Ezt egy nagyon okos döntésnek tartom, mert valljuk be, elég csúfos dolog lenne, ha egy ilyen szépreményű talentumnak egy hirtelenjében összerántott, középszerű albummal kellene indítania a karrierjét.
Az Icon of Sin bemutatkozó lemeze kapcsán a legfontosabb kérdés persze mindvégig az volt, hogy mennyire erős saját dalokkal tud majd előrukkolni frissen alakult zenekara élen a jó Raphael. Mert az egy szép dolog, hogy valaki lélegzetelállító módon tudja utánozni a bálványát, ám ha ez nem társul a saját nóták írásához elengedhetetlen dallamformáló készséggel, akkor bizony megette a fene az egészet. Mert végső soron ez a tényező dönti el, hogy hősünk idővel a fiatal generáció metal ikonjává válik-e, vagy örökre megmarad annak a srácnak, „aki tök jól énekli a Maiden-számokat a YouTube-on.”
Elég is a titkolózásból, kimondom azt, amire mindenki kíváncsi: igen, baromi jó lett az anyag. Raphael elsőlemezes énekesekre nem jellemző magabiztossággal, mondhatni pofátlanul jól énekel, a zenészek pedig nem átalltak undorítóan jó dalokat írni számára. A muzsikusok arányérzékét dicséri, hogy nem pakolták tele a dalokat gitárharmóniákkal és galoppozó riffekkel, így az Iron Maidennel való hasonlóság kimerül Mendes úr énekstílusában. Természetesen heavy metal a játék neve, de a fiúk elég szélesen merítettek a műfaj eszköztárából ahhoz, hogy ne csak a Vasszűzre jellemző zenei megoldások uralják a lemezt. Illetve szövegfronton is akadnak különbségek, legalábbis nekem nem rémlik, hogy Steve Harris valaha is képregényhősökről vagy videojátékokról irt volna dalokat.
Bevallom, korábban egyáltalán nem követtem figyelemmel Raphael internetes ámokfutását, így valóságos sokkhatásként ért, amikor először szembesültem a srác képességeivel. A lemezt elindítva, a címadó dal kissé visszafogott kezdő strófáinál még nem sejtettem, hogy mi vár rám, ám amikor hősünk először kieresztette a hangját, kislányos zavaromban csak egy hangos „Elmész te a …!” felkiáltás tudta elhagyni a számat. Mert hogy ez a fazon tényleg olyan hibátlanul képes hozni Bruce Dickinson stílusát, hogy azt szavakkal nem is igazán lehet érzékeltetni, azt tényleg hallani kell! Őszintén szólva, egy darabig el is töprengtem azon, hogy van-e egyáltalán értelme foglalkoznom ezzel a lemezzel, hiszen minek hallgasson az ember egy másolatot, hogyha ott az eredeti? Szerencsére nem kellett ezen sokáig tipródnom, mert a dalok minősége gyorsan jobb belátásra térített.
Az első meghallgatás nagyjából mindenkinél az ámulat jegyében fog telni, ám többszöri nekifutás után már bárki számára nyilvánvalóvá válhat, hogy ez a lemez bizony tele van jobbnál-jobb dalokkal. A Queensryche-os hangulatokat felvillantó Shadow Dancer például kapásból az egyik legnagyobb metal sláger, amihez az idén szerencsém volt, de a Mad Max filmek sztoriját feldolgozó Road Rage Ritchie Blackmore inspirálta speed metalja is könnyedén túlpumpálhatja az óvatlan hallgató pulzusát, szóval csak óvatosan azzal a léggitározással!
Gyors témákban egyébként sem szűkölködik a lemez, a száguldós dalok szerelmeseinek a Virtual Empire és a The Last Samurai például garantált kielégülést fog okozni. Mindkét dal zseniálisan lavíroz a gyilkos tempók és a dallamok között, ám a kedvencem erről a vonalról mégis a The Howling, amely egy kissé pikáns módon Blaze Bayley korai szólólemezeit juttatta az eszembe. Talán nem véletlen, hogy az erősen maidenes dallamokkal támadó Survival Instinct követi a sorban, mintegy visszaterelve hallgatót az eredeti csapásirányra.
Az érem másik oldalát az olyan hangulatos, epikus darabok képviselik, mint a Night Breed, ami talán az egész lemez legslágeresebb darabja, de a drámai hatású refrénnel taroló Clouds over Gotham is nagyon emlékezetesre sikerült. Az Unholy Battleground már jóval keményebb hangot üt meg ezeknél, és érdemes megfigyelni, hogy az itt hallható, már-már thrash metalosan súlyos döngölések milyen jól összeférnek Mendes énekdallamaival. Végezetül megemlíteném még a kissé szentimentális Arcade Generatont is, amelynek szövegét a videójáték-rajongók tutira imádni fogják. Bevallom, a rám törő emlékek hatására még én is majdnem előástam a régóta porosodó konzolomat, pedig már vagy tíz éve nem vettem kontrollert a kezembe.
Raphael Mendes számomra egyértelműen az idei év felfedezettje. A fiatal generáció egyik legreménytelibb tehetsége lépett most elő az ismeretlenségből, az pedig, hogy milyen komoly karrier vár rá, egyedül rajta fog múlni. Remélhetőleg ellenáll majd a kiadói nyomásnak, és nem fogjuk a hangját másodosztályú fércalbumok tucatjain viszonthallani. Nagy kár lenne érte, mert egy ilyen kaliberű énekesnek egy felső ligás zenekar élén lenne a helye. Jegyezzük meg a srác nevét, mert még sokat fogunk hallani róla. Számomra nem is kérdés, hogy az Icon of Sin bemutatkozó lemeze egy gyönyörű barátság kezdete.
Válasz írása