A ’80-as években az Egyesült Államokban az óriási, meghatározóvá vált metal színterek (Los Angeles, New York/New Jersey, Florida, Bay Area) mellett szinte eltörpültek az olyan szcénák, mint például az Illinois-i, az ohiói, a texasi vagy az arizonai, holott ezek a területek is kiváló csapatokat termeltek ki az évek folyamán. Feltételezésem szerint a jelenségnek földrajzi, a népsűrűséggel magyarázható okai voltak.
Arizonát a Flotsam and Jetsam, majd később a Sacred Reich, az Atrophy és a Nuclear Death tette fel a metal zene térképére. Kelly David-Smith dobos, valamint Pete Mello és Dave Goulder gitárosok 1981-ben Paradoxként hívták életre zenekarukat, hozzájuk később Jason Newsted basszusgitáros csatlakozott. Kelly egy helyi újságban adott fel hirdetést, miszerint basszusgitárost keresnek, erre válaszolt Jason. A bőgős Michiganből (Battle Creek) származott és akkori együttesével, a Gangsterrel, útban Kalifornia felé ugrott be Phoenix-be, azonban a formáció feloszlott, mire a városba ért.
Kelly kapott néhány hívást két középiskolai barátjától, Mark Vasquez és Kevin Horton gitárosoktól, akik olyan embereket kerestek, akik Iron Maiden, Judas Priest, MSG és UFO feldolgozásokat játszanának. A banda ezután Dredlox lett, Jason-nel a mikrofon mögött. Ebből a korszakból „papíron” létezik két szerzemény (Marshall Law és Flotsam & Jetsam), amelyek egy 1982-es próbatermi felvétel részeként keringtek a kazettacserélgetős underground színtéren.
Történetük úgy folytatódott, hogy Kelly látta Eric Andrew „A.K.” Knutsont középiskolája tehetségkutató versenyén a The Goodbye Girlt énekelni. 1982-ben mindketten ugyanabba a nyári iskolai osztályba jártak, és Kelly megkérdezte Knutsont, lenne-e kedve velük próbálni. Egy kéthetes időszakra vitték el magukhoz, majd később beszállt hozzájuk (tagsága ideiglenes volta miatt a banda Knutsonra mint „a kéthetesre” hivatkozott). 1983-ban Kevin Horton távozott a csapatból, a helyére pedig egy helyi rivális alakulatból, az Exodusból (ami természetesen nem összekeverendő a Bay Area-i thrash legendával) Edward Carlson érkezett hozzájuk.
Ekkor a zenekar neve The Dogzra változott, de ez nem tartott sokáig, végül Flotsam and Jetsam-re keresztelkedtek át, miután írtak egy dalt, amelyet J.R.R. Tolkien Gyűrűk Ura című könyve harmadik kötetének kilencedik fejezete inspirált. Egy másik teória szerint a Flotsam and Jetsam tengeri, hajózási (tengerhajózási) terminus, és a víz színén hányódó törmeléket (szemetet), a hullámok mosta (flotsam) vagy a hajó személyzete által szándékosan a tengerbe dobott árukat (jetsam) jelenti.
A csapat helyi klubokban, illetve Kaliforniában mutatkozott be élőben, amelynek során olyan bandákkal nyílt lehetőségük játszani, mint a Megadeth, az Armored Saint, az Alcatrazz, a Malice, az Exciter, a Mercyful Fate, a Riot, az Autograph és az Icon. 1985-ben, az akkor 17 esztendős Michael Gilbert Mark Vasquezt váltotta, és a banda önmaga promócióját illetően magasabb sebességfokozatba kapcsolt. Egyrészt két demót (Iron Tears, Metal Shock) adtak ki, másrészt a Hammerhead-hez videóklipet forgattak, harmadrészt egy évvel később a Speed Metal Hell Vol. 2 (Hammerhead) és a Metal Massacre VII (I Live, You Die) kompilációkon szerepeltek.
Érdekességként annyit jegyzek meg, hogy Jason Newsted szerint a Flotsam and Jetsam 1985-ben részt vett egy „bandák versenye” megmérettetésen, ahol az élen végzett, ennek nyereményeként pedig hat óra ingyenes stúdióidőhöz jutottak a Charton stúdióban, amit a demó rögzítéséhez használták fel. (A kazetta borítójának belsejében látható első sajtófotón Jason Newsted Metallica-pólóban feszít!) Ami a klipet illeti, azt Jason és Ed lakásának nappalijában készítették, de egy koncertvideót is forgattak a hírhedt Bootleggerben (amelynek tulajdonosa egy bizonyos Gloria Bujnowski, a későbbi Gloria Cavalera volt).
Mind a demók, mind a videók jó benyomást tettek a kiadókra, így a csapat a Metal Blade-hez írt alá. A kiadó nem feltétlenül mutatkozott bőkezűnek a a zenekar bemutatkozásával, kapcsolatban, mivel csak két hetet finanszíroztak és 12 ezer dollárt bocsátottak a rendelkezésükre a munkálatok során. Los Angelesben, a Music Grinder, az Eldorado, illetve a Track Record stúdióban dolgoztak Brian Slagel produceri felügyelete mellett, a maszterizálásra pedig Hollandiában, a Holland Cutting Roomban került sor. A lemezről köztudott, hogy a szövegek túlnyomó többségét Jason Newsted írta, a dalok megkomponálása viszont csapatmunka volt. A Doomsday for the Deceiver 1986. július 4-én került piacra.
Rögtön lelövöm a poént: nem lennék meglepve, ha a Metallica Jason Newstedet a korongon hallott teljesítménye alapján választotta volna Cliff Burton (R.I.P.) utódjaként, ugyanis brillírozik a lemezen. Miután a szövegek zöme az ő tollából érkezett, értelemszerűen a basszusfutamokat is az előtérbe helyezték, témái egyenrangú félként szerepelnek Ed Carlson és Michael Gilbert riffjei, szépen felépített és kidolgozott szólói mellett. A muzsikára ráhúzott power/thrash metal meghatározás abszolút helytálló, míg a masszív bőgőből kifolyólag nyílván az Iron Maiden munkásságából is sokat merítettek.
A végeredmény nem szenved hiányt szélsebes, zakatolós riffelésből, Jason Newsted és Kelly David-Smith jóvoltából összetett, precíz, enyhén komplex ritmusokból, illetve dallamokból sem, Eric A.K. erőteljes hangja, itt-ott bevetett sikolyai pedig a koronát teszik fel az összképre. A szerzemények a változatosságot szem előtt tartva fogantak. Mi sem igazolja jobban a fentebb említett komplexitást, mint például a nyitó Hammerhead, amelynek lassú kezdése és Jason alapozása után egy fergeteges rifftenger veszi kezdetét, sőt, nagyjából a dal közepén beiktatott rövid váltást is nagyon eltalálták. Arról már nem is beszélve, hogy a nóta valamivel több, mint hatperces játékideje nyitószámok esetében nem feltétlenül volt bevett szokás azokban az időkben. Newsted már csak ahogy ebben a dalban teljesít, arra szerintem a Metallicán kívül mások is felkapták a fejüket.
Azonban írásom nem csak az ő fényezéséről szól, mert a társai játékába sem lehet belekötni. A szerzemények struktúrájukat illetően „a-tól z-ig” terjednek, hiszen a gyors Iron Tears-től kezdve a kimérten menetelős Desecrator-ön keresztül az epikus megközelítésű, akusztikus témákkal felvértezett címadóig, illetve az Iron Maiden epikus oldalát kidomborító, de gyors részekkel is tarkított Metalshock-ig terjed a skála. Érdekesség vagy célzás, nem tudom, de ők is írtak egy Fade to Black című darabot, jó adag N.W.O.B.H.M. hatással megspékelve. Nem nehéz kitalálni, milyen tematikát jár körbe a Der Führer (amelyben a „Sieg Heil! All Hail! Sieg Heil!” hangzik el), ahogy a She Took an Axe szövege is önmagért beszél.
Az 1987-ben megjelent, single-ként kiadott, instrumentális Flotzilla az eredeti változaton nem szerepelt, csak az amerikai CD- és az 1992-es remaszterizált verzión bukkant fel, míg a Roadrunner 1987-es, európai kiadása csak az alap kilenc tételt tartalmazza. Mellékzönge, hogy egy szintén 1992-es francia CD hátsó borítóján a nyolcadik track betűit összekeverve tüntették fel (U.S.L.W.). A kevés pénz ellenére a hangzás kifejezetten jó és dinamikus lett, magyarán 1986-ban ez a korong a konkurenciához hasonlítva teljesen versenyképes volt.
Az általuk magasra rakott lécet 1988-ban, már az Elektra által gondozott No Place for Disgrace-szel még átugrották, utána viszont már hanyatlani kezdett a színvonal, és ebben Jason távozása is egyértelműen szerepet játszott. (Ezután rövid ideig a Sacred Reich-forntember Phil Rind segítette ki őket.) A manapság is aktív együttes kifejezetten jó formában van, példa erre tavalyelőtti, The End of Chaos című albumuk, valamint idei művük, a Blood in the Water. Azonban, ha nem haragszotok meg érte, nálam a Doomsday for the Deceiver az örök favorit.
Leave a Reply