Az alábbi két lemez annak idején műsoros kazettán volt meg nekem, és mivel a később részletezett okok miatt nem sokat hallgattam őket, miután megszabadultam mágnesszalag-gyűjteményemtől, sem az EvilDead bemutatkozó albumát, sem a Xentrix második korongját nem szereztem be CD-n vagy éppen mp3-formátumban. Úgyhogy tényleg hosszú ideje nem volt szerencsém ezekhez az egyébként nem rossz anyagokhoz.
EvilDead: Annihilation of Civilization (1989)
Megjelenésekor kifejezetten kíváncsi voltam erre a lemezre. Már a körítés – a zenekarnév, a lemezcím és a borító – is felkeltette az érdeklődésemet, plusz bíztam abban, hogy a gitáros Juan Garcia és a bőgős Mel Sanchez ezen az albumon is az Agent Steel, illetve az Abattoir muzsikájához hasonló, faszányos zenéhez adja a nevét. Emlékszem, akkor némileg csalódtam a bandában, talán a túl sok gyors rész, talán az igazán emlékezetes refrének, témák hiánya miatt.
Most viszont, hogy újra meghallgattam, egymás után írtam be a zenészeknek a piros pontokat a középtempós témázgatások, döngölések és a hallójáratokat simogató, dallamos gitárfutamok miatt. Már a The Awakeningben és a címadó nótában is találtam kedvemre valót riffet, pörgetést, a Living Good és a Future Shock pedig számomra egyértelműen az anyag kiemelkedő szerzeményei. Nem a leggyorsabb vagy a legkeményebb dalok, viszont a legváltozatosabbak és a legjátékosabbak. Egyértelműen az A oldalt gondolom erősebbnek, a második félidőből talán a Holy Trials-t emelném ki, amelynek szólórészében kellemes változatosságnak lehetünk fültanúi, kezdve a torzítatlan gitárhangoktól a dallamos, Testament-szerű megoldásokig. És a Parricide is milyen jól kezdődik a melodikus futamokkal és a váltott gitárokkal! Ettől a daltól kezdve azonban kezd egy kicsit fakulni az anyag, az Unauthorized Exploitation és a mögé a CD-re bónuszként felpakolt B.O.H.I.C.A. mintha egy kaptafára készültek volna, ráadásul emlékezetes zenei megoldásokat sem tartalmaznak.
Juan Garciáékat thrash bandaként definiálják, ám szerintem egy kicsit kilógtak ebből a zsánerből, méghozzá a hardcore felé. Phil Flores nyers orgánuma nem feltétlenül áll közel a szívemhez, de ehhez a muzsikához tökéletesen passzol. A banda keményebb akart lenni az akkori mezőny nagy részénél, és ez jórészt sikerült is nekik. A Slayert, Possessedet, Dark Angelt persze nem alázták le, de a többi konkurens csapatnak igencsak fel kellett kötnie a gatyáját az ED mellett.
Az Annihilation… sokkal jobban tetszik, mint amire emlékeztem, így nem kizárt, hogy a jövőben sűrűbben fogom hallgatni ezt az anyagot. Már csak azért is, mert tavalyi albumán, az United States of Anarchy-n véleményem szerint az EvilDead csak árnyéka régi önmagának.
Xentrix: For Whose Advantage? (1990)
1989-ben tetszett annyira a brit thrasherek bemutatkozó albuma, a Shattered Existence, hogy amikor második nagylemezük is napvilágot látott, azt is azonnal beszereztem. A For Whose… azonban nem jött be annyira, mint elődje, és talán ez vezetett ahhoz, hogy onnantól már nem követtem Dennis Gasserék munkásságát.
A véleményem most, az anyag többszöri újrahallgatása után sem változott radikálisan. Abban a pillanatban, amikor szól, tetszik a zene: tiszta, erőteljes a sound, Kristian Havard és Chris Astley mesterei a riffelésnek, utóbbi orgánuma is kellően markáns, fifikás a kétgitáros játék és a dob is változatosan pereg. Egy-egy dal végére érve azonban rendre hiányérzetem van: a szám címére gondolva egy-egy szövegfoszlány ugyan beugrik, maguk a refrének és más emlékezetes témák viszont nemigen. Egy kicsit olyan érzésem van, mintha a For Whose… a bemutatkozó albumról lemaradt számok gyűjteménye lenne.
A dalokban persze többszöri hallgatással rá lehet bukkanni azokra a momentumokra, megoldásokra, amelyek hallatán a legtöbb thrash-rajongó elismerően csettint, de a Xentrix második albumát összességében nehezebben befogadható alkotásnak gondolom, mint a 89-es debütöt. A lemezt nyitó Questions-nek legjobban az utolsó versszaka tetszik:
„Why ask the questions when there’s no answer?
Why play the game when there’s no way to win?
Why ask the questions when there’s no answers?
Why seek the truth when the truth is within?”
A címadó nótának pedig az eleje jön be, ahogy variálják benne az alaptémát. A rövid, akusztikus New Beginnings új oldaláról mutatja be a csapatot, majd utána a Desperate Remedies (és még néhány másik nóta) is ígéretesen kezdődik, de aztán ez is beledöccen a jól ismert keréknyomba és kényelmes középtempóban riffel tovább. A lemez végén van egy-két gyorsabb téma és emlékezetes pillanat (Kept in the Dark, Black Embrace), de a korábban elhangzott dalokkal egyetemben valamiért ezek sem arra ösztönöznek, hogy az elkövetkező időszakban sűrűn pörgessem a korongot. Akkor már inkább a Shattered Existence, a For Whose…-ra pedig sajnos ma sem adnék négy pontnál többet (az ötből).
Ez a Mai füllel rovat nagyon jó. Remélem sokáig kitart. Mondjuk nekem nem kell nagyon nosztalgiáznom mert a mai napig a ’80-as évek zenéi mennek nálam. Lassan 40 éve. A Xentrix írással egyetértek. Én is úgy vagyok mikor hallgatom az első két lemezt tök jó mikor éppen szól, mikor vége szinte semmire nem emlékszek belőle. A jelen Evil Dead nagy kedvencem, de a The Underworld második lemez elég gyengére sikerült pár jó számmal. A rajta lévő Scorpions feldolgozás meg kifejezetten tré. Mármint nem ahogy feldolgozták, hanem maga a szám nem jó.
Szia Attila! Köszi a pozitív visszajelzést! Tegnapelőtt még azt válaszoltam volna, hogy részemről sajnos ez volt a sorozat utolsó előtti része. Ennyi lemezt gyűjtöttem csokorba, amikről ebben a rovatban írtam volna. És reménykedtem volna abban, hogy a kollégáim is írnak hasonló tematikájú cikkeket. De mivel én is szeretem ezt a szériát, áttúrtam a régi archívumomat, és eddig 17 újabb albumot gyűjtöttem ki, amelyek „megfelelnek a kiírásnak”, és amelyekről szívesen írnék. Úgyhogy lesz folytatás! Coly