Dio, Venom, Saxon

Bevallom, az utóbbi időben az ebbe a rovatba szánt cikkek írását élveztem a legjobban. Természetesen azzal együtt, ami ezzel jár: újra elővenni rég nem hallgatott klasszikusokat vagy joggal elfeledett anyagokat. Utóbbiak újbóli beizzítása időnként járt némi mazochizmussal, és megerősített abban, hogy anno nem véletlenül ragadt be náluk a delete gomb. Miután az első ilyen céllal összeállított listámról elfogytak az előadók, és olyan komment is érkezett, amelynek szerzője reménykedett a folytatásban, újabb neveket és címeket ástam elő, így örömmel jelenthetem, hogy ha rajtam múlik, még jó ideig nem lesz vége a sorozatnak (állítólag néhány kollégám is ráugrott az ötletre).

Ezúttal úgy gondoltam, nagyjából időrendben fogok haladni, a legkorábbi anyagoktól a legfrissebbek felé, a kétezres évek elejével bezárólag, hogy elmondhassam, az utolsóként említett lemezeket is csaknem két évtizede nem tettem fel a képzeletbeli lejátszóra. Ezt a sormintát azonban már most, rögtön az elején megtöröm, ugyanis első cikkem egyik főszereplője a német Warlock lett volna, akiknek egy koncertfelvételéről Dávid Laci írt a minap, én pedig a True as Steel augusztusi jubileumára készülök, úgyhogy őket most egy kicsit hátrébb sorolom, de ez szerintem senkit nem fog zavarni. 🙂 Már csak azért sem, mert ez alkalommal is remek alkotások kerülnek terítékre.

Dio: Sacred Heart (1985)

Nincs mentségem arra, hogy miért mellőztem ilyen hosszú időn keresztül ezt az egyébként remek albumot, amikor Ronnie már ennek az anyagnak a megjelenésekor is a kedvenc énekesem volt. A kissé béna borító mellett az album sablonos számcímei is taszítottak (Another Lie, Like the Beat of a Heart, Just Another Day stb.), plusz akkoriban már javában a keményebb muzsikák (Slayer, Metallica) felé orientálódtam.

A Sacred Heart Dio messze legrövidebb nagylemeze, játékideje a 39 percet sem éri el. Rendhagyó módon egy koncertfelvétellel, a King of Rock and Roll élő verziójával indítanak. Itt is követik a megszokott struktúrát: a gyors nyitó nóta (Stand Up and Shout, We Rock, Night People) után a középtempós címadó szám (Holy Diver, The Last in Line, Dream Evil) hangzik el. Erős szintis jelenlét mellett (Claude Schnell) kellően kemények is, ami mindenekelőtt Vivian Campbell gitárjának és Vinny Appice döngölő dobjátékának köszönhető. Az anyag slágere a leginkább „poposra” vett Hungry for Heaven, amely külön karriert futott be, miután helyet kapott a neves metal muzsikusok által 1986-ban, jótékonysági céllal rögzített albumon, a Hear ’n Aid-en.

Az énekes klasszikus szólólemezein, az első négy korongon a B oldalak érzésem szerint rendre halványabbra sikerültek. Ez itt sincs másképp, de most, több évtizedes Szent Szív-diétát követően ezek a dalok (Fallen Angels, Shoot Shoot stb.) is bejönnek.

Dio szólóban véleményem szerint negyedik albumával, az 1987-es Dream Evil-lel ért fel a csúcsra, de a Sacred Heart miatt sem kell szégyenkeznie, ez is egy remek, időtálló alkotás.

Venom: Possessed (1985)

Cronosék a műfaj azon alapbandái közé tartoznak, akiket illik legalább ismerni, de akár szeretni is. Tőlem viszont a legutóbbi időkig távol állt a Newcastle-i trió munkássága: kezdettől volt tőlük néhány számom, de csak a közelmúltban készítettem egy válogatást az első négy album dalaiból, amire a Possessed-ről egyedül a címadó került fel.

Pedig ez volt az a Venom lemez, amit annak idején elsőként volt lehetőségünk egészben, ráadásul eredetiben hallgatni. Dávid barátom Angliából kapta meg vinylen, s mi megbabonázva néztük a türkizkék korongot, közepén a két sematikus gyerekdémon fejjel. Ízlelgettük a sejtelmesen gonosz számcímeket – maga a zene viszont akkor meglehetősen hidegen hagyott. Nem találtam benne olyan fogós refréneket, emlékezetes zenei megoldásokat, amelyekbe bele tudtam volna kapaszkodni. Hideg-rideg volt számomra ez a muzsika, pedig ha valami, hát a kitűnő hangminőség, a nyugati nyomású korong kézzelfoghatósága akkor, a 80-as évek közepén éppenséggel a bűvkörébe vonhatott volna.

Hallgatom a tipikus Venom nótákat, de egyiknél sem jut eszembe, hogy beemeljem a best of-ba. Minden elem a helyén, csak éppen az emlékezetesség, a fogósság hiányzik a dalokból. Legalábbis számomra. Talán még a Satanachist az, amelyre rezonálni tudok. Egyes momentumokat kifejezetten progresszívnek érzek, jók a hangulatkeltő hangminták is, a gyors nótákban (Powerdrive, Satanachist, Too Loud stb.) pedig mintha egy ördögimádó Motörhead döngetné a rock and rollt.

Annak idején fel sem tűnt, hogy a nyolc-kilencszámos albumok korában Mantasék egy 13 dalt tartalmazó korongot tettek le az asztalra. S ha már a szőke bárdistát említettem: a Moonshine-ban meglepően fülbemászó, a Mystique-ben pedig keleties gitárdallam csendül fel. Jé, Jeff ilyet is tud? 🙂 Az utolsó nóta az Eine Kleine Nachtmusik koncertalbumon is hallható szirénázással, közönségzajjal, Cronos sátáni hangjával ér véget (halkul el). Érdekes, hiszen utóbbi csupán 1986 végén látott napvilágot…

Valószínűleg sokan vannak, akik a Possessed-et is a Venom-életmű kiemelkedő darabjának tartják – én azonban ezután is szívesebben hallgatom az előző három album húzónótáit.

Saxon: Rock the Nations (1986)

Annak idején, ahogy a Crusader és az Innocence Is No Excuse, úgy a Rock the Nations szűk első félóráját is leadták a Magyar Rádióban. Ezeket a dalokat valamiért külön-külön, helykitöltőnek vettem fel, talán mert nem tetszettek annyira, vagy mert éppen nem volt otthon üres kazettám, amire az egészet egyben rögzíthettem volna. Így aztán nem tudtam teljes képet alkotni az albumról, és ezt a mulasztásomat azóta sem pótoltam. Talán mert – szemben, mondjuk, az Iron Maidennel vagy a Judas Priest-tel – soha nem voltam a Saxon lánglelkű rajongója.

Így vagy úgy, de az első hat számra emlékszem (valószínűleg ennyi fért bele a műsoridőbe), amelyek ahhoz képest, hogy kifejezetten jól sikerült nóták, nálam méltatlanul a perifériára szorultak. A címadó dal például egyből egy igazi metal himnusz, viszont a dob mintha aránytalanul előtérbe lenne tolva a gitárok kárára. Kedvenc számom erről az albumról a Battle Cry: nagyon bírom forgószélszerű sodrását és a folyamatosan pörgő dobot.

Az általam megismert lemezeiken Biffék egyre amerikaiasabbá, slágeresebbekké váltak. Nem tudom, meddig tartott ez a folyamat, de 1986-ban ez még kifejezetten jól állt nekik. Több helyen is érzem a Def Leppard és a Van Halen hatását, de még megmaradnak azon a vonalon belül, amikor nem tűnnek túl nyálasnak (legfeljebb a régi rajongóik számára), bár azért erősen feszegetik a határokat (Waiting for the Night). Hol van már akárcsak a két évvel korábbi Crusader komolyabb hozzáállása! Kábé olyan távolságra, mint mondjuk a Pretty Maids-nél a Future World a Red, Hot and Heavytől…

A We Came Here to Rock egy újabb komoly állásfoglalás (a Pretty Maids-nél ugyanez egy évvel később a We Came to Rock lesz 🙂 ), gyors, pumpáló tempóban, remek gitáros jelenléttel, egy kicsit a korai időket idézve. A You Ain’t No Angel is csábítóan csikorgó gitárhangokkal indul, ám aztán az album legpoposabb tétele lesz belőle. Biff a megszokottnál magasabb tónusban énekel, a gitár is vinnyog – egy kicsit olyan érzésem van, mintha valamiféle paródiát hallanék, amire egy „könnyűvérű nőcske” szerepeltetésével teszik fel a koronát. Szokatlan darab, tőlük különösen.

A Running Hot az előző album Everybody Up dalát hozza elő bennem, a Party til You Puke-ra viszont már tényleg nincs bocsánat: egy szvinges rock and roll zongorával, nagyon nem metal, az egyedüli keménységét a gitárszólam adja. Csoda, hogy a végén nem hányja el magát valaki. 🙂 Az Empty Promises-ben egy kicsit rálépnek a fékre, kárpótlásul szépen brummog benne a basszus és hápog a szájgitár.

Ismét csak rendhagyó módon, az albumot egy lírainak induló, majd valamivel tempósabbá váló, együtténeklősre váltó szerzeménnyel, a Northern Lady-vel zárják. A hangulatáról, dallamairól a Uriah Heep ugrott be, a hangszerelésében pedig némi skót duda-íz is felfedezhető. Érdekes az ív, ahogy a hányós nótától 9-10 perc alatt eljutunk az emelkedett befejezésig…

Bírom ezt a lemezt: az A oldal hibátlan és a második felvonásnak is megvannak a maga szépségei (igaz, gyengébb pillanatai is).

A cikk szerzője: Coly 1108 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*