Desaster: Churches Without Saints (2021)

Úgy gondolom, jelen metal színterünkön ritkaságszámba menő jelenségnek számít a tartósság, a megbízhatóság és a kiegyensúlyozottság. Ez esetben arra gondolok, hogy a zenekarok többsége állandó tagcserékkel küszködik, hullámzó teljesítményt, nem egyenletes színvonalat nyújt. Természetesen „a kivétel erősíti a szabályt” erre a gondolatmenetemre is vonatkozik, amelyre a német Desaster a tökéletes példa.

Történetük egészen 1988-ig nyúlik vissza, amikor Markus „Infernal” Kuschke gitáros, Alexander Arz dobos és Creator Cassie basszusgitáros/énekes életre hívta a formációt. Nevük egyértelműen jelezte/jelzi az általuk képviselni kívánt zenei műfajt, lévén, hogy a Destruction Total Desaster című nótája alapján keresztelkedtek meg. Első periódusukból (1988-1990) noha léteznek próbatermi felvételek, azok nem kerültek nyilvánosságra. A dolgok két évvel később, 1992-ben fordultak komolyra, amikor Luggi dobos és Oliver „Occulto” Martin énekes, 1993-ban pedig Volker „Odin” Moritz basszusgitáros csatlakoztak a bandához, és készítették el a The Fog of Avalon demót. További történetüket nem akarom kivesézni, inkább a fentebb említett definíciókra fókuszálok.

Tartósság alatt a „személyzetet” értem, ugyanis Infernal és Odin mellett Stefan „Tormentor” Hüskens dobos 22 évet húzott le az együttesben, míg a 9 évet szolgált Occulto helyére érkezett Guido „Sataniac” Wissmann kereken 20 esztendeje a Desaster tagja. Ebből világosan látszik, hogy a tagok között megvan a kémia és ez maga után vonja a megbízhatóságot, a kiegyensúlyozottságot. Legutóbb három éve kényszerültek tagcserére, amikor Tormentor rengeteg elfoglaltsága miatt elhagyta a fedélzetet, helyére pedig Marco „Hont” Hontheim érkezett.

Fennállásuk alatt terjedelmes diszkográfiát halmoztak fel, hiszen temérdek megosztott kiadványt, EP-t, valamint az ideivel együtt kilenc albumot és három-három válogatás-, illetve koncertanyagot dobtak piacra. Felfogásukat, zenei világukat tekintve teljesen old school együttesről beszélünk: mereven elzárkóznak a mai, modern trendektől, sajátos, markáns, egyedi stílussal rendelkeznek. A Desaster nem a kísérletezésről, a meghökkentő, váratlan elemek beépítéséről szól, hanem a megbízhatóságról, a kiegyensúlyozottságról és mindenekelőtt a minőségről. Utóbbi annyit takar, hogy alkotásaik semmiféle kivetnivalót nem hagynak maguk után, azok a jó, a nagyon jó és a zseniális jelzőkkel illethetők, az átlagos fogalmát szerintem nem ismerik a zenészek. Véleményem szerint örök etalon korongjuk az 1998-as Hellfire’s Dominion, az a mérce, de ahogy az imént jeleztem, a többivel sincs semmi gond.

„Ez egy tipikus Desaster lemez: old school black-death-thrash metal, sok agresszióval, de nagyszerű atmoszférával és epikus dalokkal” – mondta Infernal az anyagról, mintegy definiálva a végeredményt és gondolatai is alátámasztják markáns stílusukat, valamint azt, hogy eszük ágában sincs valami meglepővel, tőlük abszolút idegennek számítóval előrukkolni. A csapatra jellemző tradicionális heavy metal, old school germán thrash és black metal vonul fel a tételekben a gitáros által említett epikusággal felvértezve és atmoszférába ágyazva. A The Grace of Sin (Intro) után berobbanó Learn to Love the Void tulajdonképpen összefoglalja mindazt, amit a csapat képvisel, ami eddigi albumaira is jellemző volt: a korai Destructiont idéző riffelés, egyedi dallamokat tartalmazó gitártémák, gyors, black metalos dobolás, valamint mennydörgő basszusfutamok építik fel a szerzeményt.

Már itt meg kell említenem, hogy Hont méltó utódja Tormentornak, maximálisan hozza elődje játékának színvonalát, és az is rengeteget dob az összképen, ahogy Odin vastag basszusa dohog. Meglátásom szerint az új anyag esetében talán több a black metal hatás: a Failing Trinity, a Hellputa (klasszikus német speed metallal fúszerezve), a Sadistic Salvation és a Primordial Obscurity is ezt sugallják. Nagyon fontos megjegyezni, hogy a zenekar mindig is komoly hangsúlyt fektetett a változatosságra, ezáltal a dalokban gyakoriak a ritmusváltások, a sebesség variálása. Példának okáért a címadó egy emelkedett hangulatú, méltóságteljesen menetelő, végig epikus szerzemény. A fennkölt, epikus megközelítés az Exile is Imminentre is igaz, míg az Endless Awakeninget akusztikus barokk hangulatú résszel kezdik, ami nem újdonság tőlük, egyfajta védjegyüknek számít, ugyanakkor galoppozós riffek is felütik benne a fejüket. A német nyelven előadott Aus Asche (Outro) szintén hangulatos darab, ami a nyitó tétellel együtt mintegy keretbe foglalja a korongot. Nagyon jól, telten szólal meg a lemez, különösen annak fényében, hogy saját próbatermükben zajlottak a munkálatok, a produceri és hangmérnöki teendőket keverősük, Jan „Janosch” Gensheimer látta el.

Ahogy mondani szokás, ez egy ízig-vérig Desaster album, folytatva, követve elődei magas nívóját. Értelemszerűen a csapat rajongói szemernyit sem csalódnak benne, ahogy én sem tettem. Nagyon esélyes, hogy bekerüljön év végi Top 10-es összesítőmbe, tehát az idei esztendő egyik legkiválóbb anyagát ajánlottam a figyelmetekbe.

About Dávid László 822 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

1 Comment

  1. Ha van zenekar, ami megérdemelné, hogy ott trónöljon az extrém metal csúcsán, akkor a Desaster az
    Zseniális banda, és ez egy zseniális lemez

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*