„A ’80-as évek elején nálunk nem létezett metal színtér. A svéd punk szcéna például nemcsak tízszer volt erősebb, mint Norvégiában, de harmincszor nagyobb próbált lenni! Finnország csak egy kicsit állt jobban a metallal, de sokkal jobban a punkkal. Szóval olyanok voltunk, mint egy harmadik világbeli ország, és a Mayhem, illetve a Slayer magazin voltak azok, amelyek ’84-’88 környékén (intenzívebben ’85-’87-ben) feltettek bennünket a térképre. Aztán a zenekarainkkal mi is csatlakoztunk az undergroundhoz.” Ezek Fenriz gondolatai a norvég metal mozgalom kezdeteiről.
Való igaz, hogy Norvégiára a ’90-es évek legelején, a black metal felfutásával vetődött komoly reflektorfény, akkoriban történt meg ott az áttörés. A felhozatalt illetően Svédország és Finnország tényleg Norvégia előtt járt egy pár lépéssel: utóbbi ország dallamos fronton a TNT-t, míg thrash metalban a Witchhammert (akik Treatlessként kezdték pályafutásukat) és az Equinoxot (ők Rebellion név alatt alakultak, majd a Sodom nóta hatására „keresztelkedtek át”) adta a nemzetközi metal világnak. Mi több, a legelső extrém norvég banda nem a Mayhem, hanem a Vomit volt.
A Darkthrone elődje, a Black Death még 1986-ban, Kolbotnban (Viken) jött létre a manapság tanárként dolgozó Anders Risberget gitáros és Gilve Fenris „Death” Nagell dobos/énekes jóvoltából. Ők ketten készítették el a Thrash Core ’87 demót 1987-ben, a szintén ’87-es Black is Beautiful-on viszont már Ivar Enger is feltűnt basszusgitáron. Még ugyanebben az évben vették fel a Darkthrone nevet is.
Amíg a Black Death anyagai fiatal suhancok kezdetleges, esetleges elképzeléseit tükrözték, addig a Darkthrone már egy határozott elképzelésekkel bíró csapatot mutatott. Első lépésként, 1988-ban a Land of Frost demóval rukkoltak elő, azonban az addig a basszusgitárt kezelő Ivar gitárra váltott, míg az új bőgős Dag André Nilsen lett. 1988 egy újabb demót, az instrumentális A New Dimensiont fialta, azonban új taggal soraikban, ugyanis Anders helyére Ted Arvid „Nocturno Culto” Skjellum érkezett. További két demót (Thulcandra, Cromlech – egyaránt 1989) követően vonult a társaság 1990 szeptemberében a stockholmi Sunlight stúdióba, hogy Tomas Skogsberg felügyelete alatt rögzítse bemutatkozó albumát, a Soulside Journey-t, amely 1991. január 13-án a Peaceville gondozásában látott napvilágot.
Milyen volt a korai Darkthrone muzsikája? Igen, helyes a válasz, death metal, így aztán a műfaj első norvég képviselője, a Phobia (később Enslaved), az Amputation (rövid ideig Sacrecy), az Old Funeral és a Cadaver mind-mind utánuk bontott vitorlát. Anders Odden (Cadaver): „Ez még az internet előtt volt, és egy olyan albumot megszerezni, mint a Carcasstól a Reek of Putrefaction, azt jelentette, hogy valami igazán extrém van a kezeidben. Az egész ötlet, hogy igaziak (igazak), normálatalanok legyünk, főként Euronymoustól (R.I.P.), az általa kidolgozott black metal filozófiából jött. Mindannyiunkra komoly hatással volt, és hogy úgy mondjam, nehéz volt megszökni az ereje elől.”
Manheim, a Mayhem egykori dobosa: „Jó érzés volt, annyit elárulhatok. Az emberek nem sokat értettek hozzá. Egy csomó zenész és barát körülöttünk azt mondta, hogy csak a tehetségünket vesztegetjük, és ez nem az a zene, amit az átlagos hallgató kedvel. De mi a zenét nem a tömegeknek szántuk, hanem magunknak csináltuk és azon keveseknek a világon, akik szerették az extrém muzsikát. Valami újat próbáltunk alkotni, és úgy gondolom, sikerrel jártunk.”
Hiába Tomas Skogsberg személye, valamint a Sunlight, a Soulside Journey eltér a Left Hand Path, a Dark Recollections, vagy a Like an Everflowing Stream világától, egyáltalán nem jellemzi a láncfűrész jellegű gitárhangzás; olybá tűnik, mintha a zenekar nem akart volna tudomást venni a svéd mozgalomról. (Érdekesség, hogy logójukat Tomas „Tompa” Lindberg és a görög Tassilo Förg készítették). Hasonlóságok terén a dallamok, a harmóniák vannak jelen, ugyanakkor a szerzeményeket egyfajta melankólia szövi át, míg struktúrájukat tekintve a technikás megközelítés jellemző rájuk, hogy azt ne mondjam, már-már progresszív éle van a muzsikának. A jól bejáratott, közepesen gyors, illetve gyors tempókból lassúba váltás és vissza panelt alkalmazzák, de mellettük szól, hogy mindezt a saját képükre alakították.
Fenriz: „Mindent magunknak csináltuk és törtünk ki valamennyi itteni (hiányzó) standardból. Számunkra a nemzetközi underground volt a minden. Norvégia akkoriban nem volt fontos, de sokkal jobb lett ’89-re.” Domináns hatást az amerikai csapatok fejtettek ki a Soulside Journey-re, ez magyarázza a dalok technikás felépítését, itt-ott billentyűs hangszerekkel, horrorisztikus atmoszférával megtámogatva. Természetesen mindezekre megvan a magyarázat. Fenriz: „Csupán egy Celtic Frost riff van a Soulside Journey-n! A Possessed, az Autopsy, a Death, a Nihilist, a Sepultura (kizárólag a Schizophrenia éra), a Nocturnus (második demó), a Devastation (Chicago) és hasonlók inspiráltak bennünket, plusz a Black Sabbath is. De ami a legfontosabb: volt egy küldetésünk, az, hogy képesek legyünk az összes riffet lelassítani és egy szintetizátoron, egy horrorfilm effektjeként játszani. Technikás horror death metalt játszottunk doom elemekkel és örök inspirációnkkal, a világegyetem vízióival. Még az első demónknak, ’88 elején is egy világűr-festmény borítója volt.”
A nyitó Cromlech riffjei, tempói a Leprosy-korszakos Death-szel mutatnak párhuzamot és vetítik előre, hogy ez a kiadvány köszönő viszonyban sem lesz a skandináv pályatársaik munkáival. Már ebben a tételben teljes pompájában tündököl a továbbiakra jellemző, Fenriz (a lemezen Hank Amarillo) által is hangsúlyozott technikás szemlélet, amit a nóta végén egy rövid basszuskiállás támaszt alá. Komplex felépítésük miatt nem könnyű belekapaszkodni a szerzeményekbe, egy bizonyos időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az ember visszaidézze magában a hallottakat. Bármilyen furcsa, de nem a gitár, a riffek jelentik az anyag vonzerejét, hanem Fenriz rendkívül összetett, precíz, ötletes dobolása. Kis túlzással mindegyik tételben előad egy-egy szólót; nem emlékszem arra, hogy a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején játszott-e valaki ennyire bonyolultan a skandináv színtérről.
Az is a végeredmény mellett szól, hogy Dag Nilsent engedték kibontakozni: a már említett Cromlech-en kívül az instrumentális Accumulation of Generalization-ben, a Sempiternal Sepulchrality-ben, illetve az Iconoclasm Sweeps Cappadociában is megvillogtatja tudását, egy-egy rövid futamot pengetve. Az Accumulation of Generalization-höz hasonlóan a záró Eon szintén egy instrumentális darab, leginkább ezekben ölt testet a Nocturnus-féle horror feeling, de a Cromlechben és a Neptune Towersben is tapasztalunk belőle egy keveset. Anders Odden (Cadaver): „A Darkthrone bemutatkozó albumán remek dalok találhatók, akkoriban dobtam is tőle egy hátast. Nagyon svédesen szól, és ha mondjuk az Autopsy komor soundja párosulna mellé, talán eltérő utat mutatott volna a norvég death metalnak, beleértve minket, akkori fiatal zenekarokat is.”
Folytatásként a Goatlord korong, egy, a Soulside Journey és az A Blaze in the Northern Sky között rögzített próbatermi felvétel következett volna, amely leselejtezett dalokat tartalmazott, miután a csapat death metalból black metalba váltott. A fedélzetet elhagyó Dag Nilsentől Nocturno Culto vette át a basszusgitárosi feladatokat, majd távozott Ivar „Zephyrous” Enger is, azóta pedig a zenekar duóban „tolja”. Úgy gondolom, további pályafutásukat nem kell ecsetelnem, az underground egyik intézményévé váltak. Csinálhattak eddig bármit és bárhogy, nekem mindörökre a Soulside Journey a kedvencem tőlük.
Leave a Reply