Darkthrone: Eternal Hails… (2021)

Egy új anyagot számos nézőpontból lehet szemügyre venni. A kritikus betéve ismerheti az adott zenekar életművét, lehet a csapat elkötelezett rajongója, de „újonc” is, aki éppen ezzel az alkotással kerülhet közelebb az együttes munkásságához. Mivel nem vagyok black/death fanatikus, nézzétek el nekem, hogy az Eternal Hails…-t nem az említett zsáner képviselőinek alkotásaihoz és nem is a csapat korábbi lemezeihez hasonlítom. A Darkthrone mindig is kívül esett a látókörömön, egészen tavalyelőttig, amikor egyik kollégám ajánlására magamévá tettem a banda aktuális albumát, az Old Start, ami – ha nem is hallgattatta meg velem Fenrizék korábbi alkotásait – tetszett annyira, hogy kíváncsian várjam a következő lemezt, amely most, június végén látott napvilágot.

Dávid Laci azzal fejezte be mai, jubileumi cikkét, hogy az előbb három-, majd négytagú norvég csapat 1992-ban kétfősre fogyatkozott, azóta Nocturno Culto és Fenriz duóban alkotnak. Ha szerepeltek is más zenészek az azóta készült lemezeiken, azok vendégként voltak jelen. Az új albumon is csodálattal adózom annak, hogy ezt a minden ízében teljes értékű muzsikát mindössze két hangszeres hozza létre: NC énekel, gitáron és bőgőn játszik, míg Fenriz elsősorban dobol, de a többi szólamban is besegít társának és a dalszövegek is az ő agyszüleményei.

Fenriz és Nocturno Culto

Eltávolodva a korai idők death metaljától, a Darkthrone zenéjének két fő alkotóeleme ma a doom és a black metal. Előbbit a lomha, sokszor Black Sabbath-súlyosságú riffek, míg utóbbit az énekhang és a sodró lendületű témák képviselik. Nocturno Culto orgánumáról és a tempósabb részekről többször is a korai Celtic Frost ugrott be, míg a szintihangokkal kísért, hömpölygő dallamok olyan epikus doom csapatok munkásságát juttatták eszembe, mint a Candlemass, a St. Vitus, a Count Raven vagy éppen a Solitude Aeturnus. Igazából a zene az, ami bejön, minden hallgatással egyre jobban tetszik, az énekként funkcionáló, hol a Pokol mélyéről felhallatszó, hol az űr mélységében visszhangzó hörgés nem az én műfajom, viszont egyre kevésbé zavar. 🙂

A His Master’s Voice-ban a fent említett két tempót váltogatják, s e tétel fogósságát mutatja, hogy a végét már együtt dúdolom és bólogatom a zenével. A Hate Cloak eleje, még ének nélkül erősen Candlemass-es, később egyik pazar doom-os téma váltja a másikat, így ezt a nótát hallgatva sem lehet csendben maradni. 🙂 Talán ez a szám tetszik a legjobban, de a közepét, második felét érzésem szerint egy kicsit túlnyújtják. A Wake of the Awakened-ben már a gyorsabb ritmusok dominálnak, a Voyage to a North Pole Adrift egyes részeit pedig egyenesen black’n’roll-osra vették. A Lost Arcane City of Uppåkra egy jóleső, döngölő riffel indul, majd egyik témáról a másikra ugorva jutunk el a norvég nyelven előadott utolsó versszakig, amelyet cin és torzítatlan basszus kísér, majd pedig egy éteri, kísérteties szintitéma koronáz meg. A dal és ezzel a lemez befejező gondolatai (virtuális tolmácsunk, a Google Fordító szerint):

„Gabona és víz, hús és csontok
A mocsarak tisztán tartják a lelket
A szabadság erősíti a csillogó dombot
Soha nem szabad elérnünk Krisztust”

Az előző lemez hat száma bő 38 perc játékidőt igényelt, itt az öt dal 42 perc alatt fut le, vagyis alapvetően hosszabb, 7-10 perc közötti szerzemények hangzanak el. A szövegekben nyilván itt is tetten érhető az okkultizmus és a vallásellenesség, ugyanakkor a dalokban misztikus, történelmi és sci-fi témák is felbukkannak. Utóbbiak öltenek testet a hangulatos borítógrafikában is, amely a brit, elsősorban a világűrből ihletet merítő művész, David A. Hardy alkotása, a kép címe pedig Pluto and Charon (Naprendszerünk törpebolygója és annak legnagyobb holdja – a szerk.).

Fenrizék számomra abszolút kellemes meglepetést okoztak legfrissebb alkotásukkal. Az anyag minden ízében élvezetes, talán a dalok lehetnének egy kicsit rövidebbek, és így további egy-két nóta is beleférhetett volna a nyilván szándékosan szűkre mért játékidőbe. Mivel újabban kizárólag 4,5-es osztályzatokkal díjazom az ismertetőkben is megénekelt alkotásokat, erre sem adhatok kevesebbet.

A cikk szerzője: Coly 1076 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*