Bathory: Twilight of the Gods (1991)

Mit is jelent nekem a Bathory? Nehéz megfogalmazni. Valami olyasfajta zenei világ általi befolyásoltságot, amelyből meglehetősen kevés van az ember életében. Előre leszögezem, hogy munkásságának nem minden egyes darabját szeretem rajongásig. Az Under the Sign of the Black Mark–Blood Fire Death–Hammerheart triumvirátus az, ami nálam a legek lege. E három lemez közül bármelyiket betolják nekem hajnali három órakor, legszebb álmaim közepette, biztos, hogy kiugrok az ágyból és tombolni kezdek. A Requiem esetén például valószínűleg csak fáradtan legyintenék, hogy majd reggel…

Ő, mármint Quorthon az, aki egy személyben volt képes olyan kultuszt teremteni a zenéivel, ráadásul több ízben, amire nagyon kevesen képesek. 1985-ös The Return… albumával a black metal alapjait tette le és lett megkerülhetetlen a műfajban. Az 1990-es Hammerheart-tal a viking metal nevű gyermeket hozta a világra. A mester korai halála mindenkit megrendített, 38 évesen érte el a végzet. Nem tudhatjuk, milyen meglepetésekkel szolgálhatott volna még rajongóinak. Művei a zenésztársak nagyfokú tiszteletét is élvezik, mi sem jobb példa erre, mint az a számtalan feldolgozás, amely az évek során látott napvilágot.

A „banda“ biográfiájának kibontásától most eltekintenék, hiszen aki ismeri, szereti, az már biztos mindent tud róla. Ha valaki esetleg még sincs annyira képben velük kapcsolatban, annak annyit érdemes tudnia, hogy a csapat indulása 1983-ra tehető. Alapítója Quorthon, polgári nevén Thomas Börje Forsberg. A megalakuláskor hárman voltak jelen, társai Jonas Åkerlund dobokon (a Lords Of Chaos film rendezője) és Frederick Melander basszusgitáron. Első teljes hosszúságú anyaguk 1984-ben jött ki, Bathory címmel. Quorthon kezdetben a Black Spade, később pedig az Ace Shoot művésznevet is használta. Az összes dal szerzője és szövegírója ő volt, illetve a gitártémákat is ő játszotta fel és ő énekelte fel a nótákat. Koncertezni nem nagyon szeretett: csak a korai időszakban adtak néhány bulit, aztán ezek teljesen elmaradtak. Egyébként is szerette a titokzatosságot, nem sok mindent lehetett tudni róla annak idején, az internet nélküli világban…

Szerelmünk 1988 táján kezdődött, a ’87-ben megjelent Under the Sign of the Black Mark nevű csodálattal. Az akkoriban még Iron Maident és Helloweent fogyasztó énem igencsak megrettent, amikor felzendült a Massacre örökérvényű igazsága. Bár akkoriban kezdtem kóstolgatni a Kreator Pleaure to Kill-jét is, azért az Under… nagyobbat ütött. Akkora barackot nyomott a buksimra, hogy még most is sajog. A kezdeti sokk után pedig már nem volt megállás. Az összes lemezüket beszereztem, ami elérhető volt a társaságban, és szerencsére persze mindegyik az volt. 🙂 Mindig mondom: mások vittek rossz utakra engem…

Szóval a ’90-ben megjelenő Hammerheart-ot már nagyon vártuk. Elődjén, a Blood Fire Death-en már voltak a viking metal irányába mutató opuszok, de ilyen gyökeres változást, azt hiszem, senki nem várt tőle. Mégis, az első döbbenet után szinte egyből beleszerettem. Bár anno sokan küszködtek azzal a lemezzel, sokaknak nehéz volt megemészteni az új stílust, engem teljesen elvarázsolt. Egyik legnagyobb kedvencem is azon a lemezen található, név szerint a Home of Once Brave.

Annál tökéletesebben megírt szöveget, zeneileg kiválóan megtámogatva keveset találni. Mi akkoriban még csak épphogy leráztuk magunkról a veres láncokat, amikor a mester már megkongatta a vészharangokat, hogy elkerülhetetlen haláltusa felé sodródunk, amiben feladjuk a múltunkat, dicsőségünket, hitünket valami olyanért cserébe, ami nagyon messze áll az ősök szellemétől.

A léc nagyon magasra lett téve, és röviden összefoglalva, a címben szereplő lemez szerintem nem tudta megugrani. Tekinthetünk rá úgy, mint a Hammerheart kisöccsére, mert szinte annak a folytatása és bár szeretem, tisztelem, nem tudok úgy rajongani érte, mint elődjéért. Nekem egy kicsit fáradtabbnak, vontatottabbnak tűnik. A hangzással sem vagyok teljesen elégedett. Leginkább a dobokkal nem vagyok kibékülve, érzek rajtuk némi gépi hatást. Szerintem részben vagy egészében dobgépet használnak rajta. De azért összességében ezt az albumot is nagyon szeretem, csak ritkábban veszem elő, mint az előző hármat.

A kezdő, címadó dal lassan, már-már kissé unottan hömpölyög. Feltűnő az akusztikus gitártémák előre keverése, ami egyedi hatást kölcsönöz a nótának. Quorthon énekhangja itt egy kissé hard rockos, de mint tudjuk, az a stílus sem áll távol tőle. A szám közepe, vége felé jön egy remek basszusszóló, majd remekbe szabott gitárszólókkal örvendeztet meg minket. Kifejezetten érezhető a hangszeres tudás javulása. Az énektémák számomra itt-ott egy kicsit már túltoltak. Azokat a magasságokat már nem kellett volna erőltetni, például a második, Through Blood by Thunder című nótában; néhol már hamiskás színezetük van.

Egyik személyes kedvencem a lemezről a negyedik dal, az Under the Runes. A kezdő lírikus, akusztikus gitáros felvezető után egy kicsit a Magadeth-t idéző riffeléssel indul. Az énektémák szintén egy kicsit túlcsavartak. Az egész lemezen átívelő kórus itt is hallható. Remek gitárszólók tarkítják az eget.

A hatodik helyen található a lemez leginkább a régebbi időkre hajazó szerzeménye, amely egyben a legkedvesebb dalom is az anyagról, a Bond of Blood. Csónakokkal evezünk a part felé, miközben lágy akusztikus gitár és persze az elmaradhatatlan kórus kísér bennünket. A lemezt egy himnikus szerzemény, a Hammerheart zárja, nagyzenekarral, dobbal, nádi hegedűvel.

Összességében az album nagyon melodikus, nekem egy kicsit túlságosan is. Stílusilag előbb jut eszembe róla a hard rock jelző, mint a metal. Ez után a lemez után Quorthon egy kis időre felhagyott a viking metal művelésével, de ’96-ban a Blood on Ice albummal ismét visszakanyarodott a rőtszakállúak világához. A Twilight… hét dalt tartalmaz 57 perc hosszúságban, és bár színvonalában nem ér fel a fentebb említett triumvirátus tagjaihoz, mégis egy szerethető, kellemes pillanatokat okozó darab. Bátran ajánlom!

Laq