Armored Assault: Blood Queen (2021)

Vannak zenék, amelyek szinte azonnal hatnak, egy-két hallgatás után helyet követelnek maguknak a kedvenceink között, más anyagoknak viszont több időre van ehhez szükségük. A Chicagóból származó Armored Assault első nagylemeze is az utóbbi kategóriába tartozik. Nem kimagasló alkotás, kezdetben nem is terveztem, hogy írok róla, ám egyszerűen nem akart kihullani az általam hallgatott muzsikák közül, folyamatosan visszatértem hozzá, ami oda vezetett, hogy most nektek is igyekszem kedvet csinálni hozzá.

A csapat még 2004-ben alakult, így joggal mondhatjuk róluk, hogy nem ők a zenei karrierépítés világbajnokai. Első demójukon (Demo 2005) még egy Dan Magnusson nevű arc énekelt, a rá következő esztendőben rögzített próbatermi anyagon (Demo 2006) azonban már annak az Andy “Pindy” Pindelskinek a hangját hallhatjuk, aki a két őstaggal – Tommy Bellino gitárossal és Mark Suttner dobossal együtt – azóta is a zenekar meghatározó embere.

A demós éveket a diszkográfiában egy hosszabb kihagyás, majd az EP-k korszaka követte (Dead Before Dawn – 2011, Call The Beast – 2014), az újabb, ezúttal hétéves rákészülés gyümölcse pedig a 33 perces, hét szerzeményt felvonultató Blood Queen lett, ami ez év március 5-én, saját kiadásban látott napvilágot. Ezen az anyagon debütált a banda két újonca, Tony Notardonato gitáros és Billy McDonald bőgős, akik tavaly csatlakoztak az Illinois-i formációhoz.

Suttner, Bellino, Notardonato és McDonald, elöl Pindelsky

Az Armored Assault alapvetően thrash metalt játszik, azon belül is inkább az irányzat új hullámát lovagolja meg, mintsem hogy az old school fémízű gumicsontját rágcsálná. Hozhatnám párhuzamként a Havok és más kortárs kiválóságok munkásságát, ám az AA azokétól eltérő csapáson halad: Pindy hangjából több gyilkos indulatot érzek ki, a zene is nyersebb, mélyebb, súlyosabb, nem véletlen, hogy a „progresszív” jelző mellett a metalcore-t is emlegetik velük kapcsolatban – miközben a számokat ultradallamos gitártémák szövik át.

A Death Surrounds You és vele az album – némileg rendhagyó módon – vastagon zsíros basszusmormogással kezdődik. Már a másodikként elhangzó címadó nótában nagyon ráéreznek a tempóra, onnantól pedig csak kapkodjuk a fejünket a jobbnál jobb ritmusok vagy éppen szólók (Dead Before Dawn) hallatán.

A majdnem nyolcperces Call the Beast az album leghosszabb szerzeménye, ám egy pillanatra sem érzem unalmasnak. Egy cirkuszi hangulatot idéző, keringős téma és kétszólamú ének, a végén pedig egy harapós kórus is helyet kapott benne. Pindelski szinte a teljes repertoárját felvonultatja, az acsarkodó üvöltéstől egészen a tiszta, hősies énekig.

A csordavokál az ezt követő, szűk kétperces Toxic Towerben is beköszön, amik azonban a legjobban tetszenek ebben a dalban, azok a végén felhangzó, sikamlósan csiklandozó, lézerlövedékként becsapódó gitárhangok. És innen már nincs megállás: szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül jön a záró Dead Man’s Stare, amelyben a frontember még egyszer kiereszti barlang-mély, öblös hangját. A zene íve itt is (a lemezen már nem először) lovagló-alapritmusra épül, a tempó azonban menet közben meg-megugrik, középtájon pedig a basszus mellett a téboly árnyai is előmerészkednek a sötétből.

Izgalmas csapatot ismertem meg a chicagói páncélosokban, így amíg az új albumra várok (remélem, nem újabb hét évet), valószínűleg az EP-kkel is meg fogok ismerkedni. A pontszám kapcsán a négyes és a négy és feles között hezitáltam, és bár nincsenek kifejezett „slágernóták” a lemezen, az élvezeti faktor egyértelműen felfelé kerekítteti velem a végső osztályzatot.

About Coly 1065 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*