Arcturus: The Sham Mirrors (2002)

Ez az Arcturus első „rendes nagylemez felépítésű” albuma. Ez talán egy kicsit furcsán hangzik, de aki ismeri a korábbi műveiket, érti, miről van szó. Míg egy „rendes” zenekar esetében az a normális, hogy a számok változatosak, elütnek egymástól, a gyors, lassú és középtempós témák ugyanúgy váltakoznak, mint a rövidebb és hosszabb nóták, addig az Arcturus esetében ez korábban nem így volt. Náluk maguk a számok voltak különálló zeneművek, és azokon belül váltakoztak a hangulatok és a zenei témák olyan mennyiségben, hogy egy-egy számukból nemcsak egy popzenekar egész karrierje kikerült volna, de még a Dream Theater legkomplexebb lemezével is simán felvették a versenyt.

Persze attól azért nem kell félni, hogy a skandináv srácok ez alkalommal totál egyszerűre vették volna a zenéjüket, hiszen most is rettentően komplexek és többrétegűek a dalok, csupán a La Masquerede Infernale lemezükhöz képest vált egyszerűbbé és az Aspera Hiems Symfoniához képest pedig változatosabbá az anyag. Bármelyik pillanatban előjöhet nemcsak egy kürt/trombita vagy komolyzenei kíséret, hanem electro/techno/ambient/drum n’ bass zenei betét is. A zenészek most is maximális teljesítményt nyújtanak, és a végeredményről csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni.

Az első három szám középtempós, „tipikus” arcturusos, és az electro/techno/ambient/drum n’ bass részek ezekben jelennek meg a legváratlanabb pillanatokban. Nagy kedvencem az Ad Absurdum végén Garm (Kristoffer Rygg, Tricksterr G. Rex, God Head) éneke – a legjobb metal vokalisták között a helye.

A Collapse Generation és a Radical Cut a lemez két hipergyors száma (persze azért itt is vannak váratlan tempóváltások), ahol Hellhammer (Jan Axel Blomberg) kiélheti a Mayhemben szerzett dobtapasztalatait. Míg az első dal a középrészét leszámítva instrumentálisnak is beillene, addig a második egy igazi, atmoszferikus black metal kompozíció, amely akár az Emperor késői lemezein is fent lehetne, ha nem érződne annyira a billentyű túlsúlya. Az Emperor-hasonlóság egyébként nem véletlen, hiszen az éneket (pontosabban károgást) maga az emperoros Ihsahn produkálja. És ha már itt tartunk, akkor érdemes megemlíteni, hogy az Emperor gitárosa, Samoth pedig a Constellation EP-n játszott.

A Star-Crossed lehetne a lemez lírai dala, fő témája egy nagyon szép zongorajáték, amelyben Sverd (Steinar Sverd Johnsen) Beethoven és Bach iránti rajongása és tisztelete érződik. A hangulat olyan, hogy becsukott szemmel valahol a mély űrben képzeljük magunkat, és hagyjuk, hadd sodorjon bennünket a fenséges zene.

A lemez egy 10 perc fölötti tétellel, a For to End Yet Again-nel végződik, amely önmagában egy különálló zenemű. A lemez alapkoncepcióját tekintve az űrrel, a kozmosszal, a világegyetemmel foglalkozik, de jelen társadalmunk is megjelenik a szövegekben, elég elvont és ironikus formában. Ebben a tételben a „Police, police, police please stop the Euro from binar Bin Laden” rész eléggé nem mindennapi egy metal zenekartól. Valle gitárdallami Sverd billentyűivel viszont könnyfakasztó szépségűek.

Egy zseniális album egy zseniális „zenekartól”. Zenekart írok, még akkor is, ha az Arcturus eredetileg projektként indult. De erre a lemezre értek össze igazi csapattá. Abból a korszakból származik a lemez, amikor a black metal még az egyik legkreatívabb, legnyitottabb zenei stílus volt, és különböző, első vonalbeli BM zenekarok tagjai (Mayhem, Ulver, Borknagar) összeálltak, hogy még tovább tágítsák a zenei határokat, és még jobban elszakadjanak a földhözragadtságtól.

A cikk szerzője: Fehérfarkas 24 további cikk
Már a gimiben is írt verseket és zenekritikákat egy igazi underground, amatőr vidéki újságba. Zeneileg mindenevő: a metal a kedvence, de komolyzenétől a fémzenén át az elektronikus zenéig mindenre nyitott, ha az minőségi muzsika.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*