Csaknem tucatnyi Keselyű (Vulture) köröz a metal színtér egén, cikkem főszereplője a 2015 óta létező dortmundi speed/thrash csapat. Néhány évvel ezelőtt Dávid Laci hívta fel rájuk a figyelmemet, azóta követem nyomon a munkásságukat. Bemutatkozó nagylemezük, a 2017-es The Guillotine kifejezetten tetszett, a két évvel későbbi Ghastly Waves & Battered Graves-nek azonban nem igazán éreztem rá az ízére, jóval jellegtelenebbnek találtam, mint elődjét. Az idei lemezt hallva Laci lemondóan legyintett, én azonban adtam egy esélyt az anyagnak, és láss csodát: jelenleg ott tartok, hogy a Dealin’ Death – számomra – a Vulture eddigi legjobb teljesítménye.
És nem csak számomra. A csapat gitárosa, Stefan Castevet is beismeri, hogy előző albumaikon nem minden úgy sikerült, ahogy szerették volna. „Mindkét alkalommal azt éreztem – mondja –, hogy bizonyítanom kell magamnak. Minden dallal megpróbáltam a lehető legjobban elkerülni a középszerűséget: egyes nótákban plusz riffeket helyeztem el, máshol a szám felépítését próbáltam bonyolultabbá tenni. Ez alkalommal viszont éppen az ellenkezője történt: igyekeztünk egyszerűbb struktúrákkal, nagyívűbb kórusokkal és ütősebb hangzással előállni. A vokálok olyanok, amilyeneknek lenniük kell; a különböző tempók és stílusok tekintetében is változatosnak mondható az anyag; a gitárok soha nem szóltak még ilyen jól és ugyanez a dobokról is elmondható. Összességében olyan, mintha egy kicsit visszatértünk volna 2016-os EP-nk (amit egyes források demóként tartanak nyilván – a szerk.), a Victim to the Blade stílusához és hangzásához, ugyanakkor a Dealin’ Death olyan új összetevőket is tartalmaz, amelyek korábban nem képezték a zenénk részét.”
Maximálisan egyetértek Castevettel. Ami már első-második hallgatásra feltűnt, hogy a Vulture muzsikája befogadhatóbbá vált, az emlékezetes gitárdallamok mellé könnyen jegyezhető refrének társulnak. Mintha a német csapat visszarepült volna a hőskorba, amitől az új lemez dalai helyenként úgy dörrennek meg, mintha a korai Angel Dust, Vendetta, vagy Iron Angel játszaná azokat. Nézőpont kérdése, hogy ezt az időugrást ki hogyan értékeli: az biztos, hogy ezáltal nem sok újat tettek hozzá a műfajhoz, viszont, mint írtam, egy remek old school albumot hoztak így össze.
Ahogy kell, egy finom kis intróval (Danger Is Imminent) indítják az előadást, majd kezdetét veszi a tekerés. Leo Steeler torkából időnként John Cyriis-i sikolyok törnek elő, hangjával azonban a másik végletre is képes. A zenében és az énekben egy árnyalatnyi Exodus-ízt is érzek, a sound-ot pedig tényleg jól kikeverték: a dob organikusan szól, és a basszus döngése is kihallatszik a gitárhangok erdejéből.
A Malicious Souls nem feltétlenül a legjobb választás nyitónótának, messze nem hengerel úgy, mint az utána következő Count Your Blessings vagy a Gorgon. Utóbbi a kedvenc nótám az albumról (sőt a Vulture komplett repertoárjából is): az elejébe még egy kis zongorát is belepakoltak, utána viszont sodró középtempóban gördül végig a számára rendelt majdnem hat percen. Talán itt a legjobb a dallamos kórus és a legizgalmasabb a gitárhang a szólóban. A lemez leghosszabb nótája, de egy pillanatra sem mondanám unalmasnak.
A Below the Mausoleum és a The Court of Caligula dallamos, már-már szájbarágós refrénje, megfontoltabb tempója néhány pillanatra a klasszikus metal térfelére tolja át a produkciót, ami a nagy száguldásban egyrészt üdítően hat, másrészt viszont az utóbbi nóta – bár jó gitár- és szintibetéttel, valamint dallamos vokállal vértezték fel – véleményem szerint nem a legcsattanósabb lezárása az egyébként vérbő anyagnak.
A mostanában sűrűn szórt 4,5 pontos értékeléseim „majdnem 5 pontok”, a Vulture legfrissebb albumára adott erős négyes pedig majdnem 4,5. Speed/thrash-kedvelőknek feltétlenül érdemes próbát tenniük a Dealin’ Death-szel, én mindenesetre ezután nagyobb érdeklődéssel várom a Vulture következő albumát, mint tettem azt a Ghastly Waves… megjelenését követően.
Leave a Reply