Toxik, Toxic Shock, Wehrmacht

Az alábbi három album közül legalább kettő az idők folyamán komoly kultikus státuszt vívott ki magának, és valószínűleg sokak kedvence, nálam azonban csak rövid ideig állomásoztak. Talán mert mindegyiknek van legalább egy olyan komponense, ami nem engedi, hogy önfeledten élvezzem a hallott muzsikát.

Toxik: World Circus (1987)

Olyan érzésem van, mintha a múlt héten hallgattam volna a lemezt, pedig nem. Valamiért azonban eléggé belém ivódott… Viszont amire rögtön az elején összeráncolom a homlokom, az Mike Sanders magas fekvésű, némileg fülsértő orgánuma. Tulajdonképpen ez ez egyetlen összetevő, ami miatt nem tudom kedvelni ezt az albumot. Nagyon nem jön be a hangja, így az anyagra sem tudnék jó osztályzatot adni, holott a hangszeres részek izgalmasak, különösen Brian Bonini basszusfutamai nyerték el a szimpátiámat. A zeneszerszámok jól szólnak, maga a muzsika pedig némi progresszivitással megbolondított, virtuóz speed/thrash. Nem akármilyen bemutatkozás!

Maguk az énektémák nem rosszak, kíváncsi vagyok, hogy szólna a World Circus egy férfiasabb énekhanggal. Érzek némi Mekong Delta és Watchtower párhuzamot, ám érzésem szerint a Toxik ebben az időszakban mindkettőnél fogósabb dallamokkal operált (csak ez a vonyítás ne lenne!). Érdekes különben, hogy az ének sok helyen az Agent Steel-es John Cyriis produkciójára emlékeztet, ám míg utóbbi fazon énekét bírom, itt ugyanez nem jön be.

Az egész anyag erős, a nyitó Heart Attack-ot emelném ki róla, plusz a B oldalt indító címadót, amely egyértelműen a lemez slágere, leginkább megjegyezhető nótája, nem elhanyagolható mértékben a jól ismert cirkuszi bevonuló muzsika miatt (tudtátok, hogy ez egy bizonyos Julius Fucik nevű zeneszerző műve, a címe pedig A gladiátorok bevonulása?) Szép az akusztikus instrumentális 47 Seconds of Sanity, és meggyőző az abból kinövő Count Your Blessings is, onnantól viszont jobbára háttérzeneként fut nálam az anyag.

Most, hogy rövid időn belül háromszor vagy négyszer is meghallgattam az albumot, kezdem szokni Sanders hangját, de a kedvenc lemezeim közé így sem fog bekerülni az anyag.

Toxic Shock: Change from Reality (1988)

Ez a német thrash csapat 86-ban alakult, aktív évei 88-92 közé estek, ez idő alatt három albumot jelentetett meg, a Change from Reality a bemutatkozó anyaguk. Amikor ilyen zenéket hallgatok (amelyek teljesen hidegen hagynak), időnként arra gondolok, valószínűleg vannak olyanok, akiknek éppen ők a kedvenceik, úgyhogy igyekszem elkerülni az általánosításokat. És persze az ilyen albumokat is legalább háromszor meg kellene hallgatni ahhoz, hogy valamennyire ismerőssé váljanak a dalok, ugyanakkor arra jutottam, miért kínozzam magam olyannal, amiben semmi örömemet nem lelem.

Nem mintha a Change of… annyira gáz lenne. Oké, az ének itt is hidegen hagy, és a speed-es részekért sem lelkesülök, de például a State of Madness elején hallható galoppozó riffelés kifejezetten tetszik. Ahogy az Overloaded témázgatása is. A harmadik nótától (Forbidden Lust) kezdve érkeznek a számomra is szimpatikus, időnként a Slayert idéző, gyors-középtempós riffek. Ami viszont körülbelül a hetedik tétel táján tűnt fel, hogy ahhoz képest, mennyire nem változatosak, elég hosszúak a dalok: a kilencből hat öt percél is hosszabb, közülük három pedig hat percnél is tovább fut. A végén egy kis idegen tollakkal ékeskedés: az S.O.D. United Forces-ét egy kicsit túljátsszák, ugyanakkor jól dörren meg a nóta a kezeik alatt.

És nagyjából ennyi is, amit „viszek”, ami nekem elég belőlük: négy saját dal plusz a feldolgozás.

Wehrmacht: Biermacht (1989)

Érdekes, hogy a hasonló vonalon mozgó The Accüsed-et szeretem, a Wehrmacht muzsikája viszont nem igazán jön be (ahogy a D.R.I.-é sem). Számomra valahogy olyan sehová nem húzó zene: nem dallamos punk, de nem is izmos thrash. A minimalizmusa miatt talán fémesen megszólaló punknak mondanám. Nem tartom hallgathatatlannak, viszont csupán időszakos élvezetet lelek benne.

Egésze mostanáig egyetlen Wehrmacht szám szerepelt a gyűjteményemben, a You Broke My Heart, amelynek riffelése kifejezetten tetszik. A Gore Felix amolyan se füle, se farka nóta, viszont jó benne a gitárjáték (Marco „Sharko” Zorich és John Duffy), ami a Balance of Opinion-ről is elmondható. A dobos Brian Lehfeldt teljesítményét is csak dicsérni tudom, az énekes Tito „Tape Head” Matos viszont nem lopta be magát a szívembe kapkodós, mérsékelten acsarkodó előadásmódjával. A Munchies középtempói, funkys basszuspengetései (Shann Mortimer) után is beírtam a nevük mellé egy plusz pontot, a gyors részekbe viszont a legszívesebben beletekernék… Poén, ahogy a címadó elejére odabiggyesztették a Kiss Detroit Rock Cityjének kezdetét, és az évtizedek távlatából az Outro „How fun/your life is just begun…” soraira is emlékszem.

Sörivók számára ez az anyag is kötelező mulatós zene (Drink Beer Be Free, Drink Jack, Biermacht), az én adrenalin-szintemet azonban nem különösebben dobta meg.

About Coly 1043 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*