Nincs is annál hálásabb és egyszerűbb feladat, mint arra a kérdésre válaszolni, hogy melyik a három kedvenc filmem. Kapásból mondom: Szárnyas fejvadász, Félelem és reszketés Las Vegasban, Alien, 2001: Űrodüsszeia, Ragyogás, Amadeus, Sztalker, Meztelen ebéd, Angyalszív, és még sorolhatnám tovább, de a keretet így is kitöltöttem – még túl is teljesítettem. Ezek mindegyikét szívesen felidézném, de nem engedek a csábításnak, és nem róluk fogok ódákat zengeni, mert egyrészt nem tudok – és nem is akarok –, hármat kiemelni közülük a többi rovására, másrészt, mert ezek elég nyilvánvalóak, popkulturális alapvetések, és nem hiszem, hogy ajánlgatni kellene őket, harmadrészt pedig, mert ott vannak azok a kedvencek is, amik szerényen a háttérbe húzódnak. Szeretek fiókok mélyén kotorászni, és néhány olyan film került a kezembe, amelyek abszolút favoritok, de kevésbé ismertek. Miután ötletszerűen egymás mellé raktam az első hármat, kiderült, hogy mind animációs alkotás. Még az elsőnek napfényre került Tükörálarc is – bár ez csak részben.
Külföldi filmek:
Mirrormask (Rendezte: Dave Mckean, 2005)
A film tervezője és rendezője nem lehet ismeretlen a Rattle olvasói előtt, még ha a nevét nem is kötelező kívülről fújni. Dave Mckean festő, grafikus, digitális művész olyan zenekarok borítóit jegyzi, mint a Machine Head (Burn My Eyes), Alice Cooper (The Last Temptation), a Paradise Lost (Shades of God), a Testament (Low), vagy a Fear Factory és a Front Line Assembly. A képregények szerelmesei sem feledhetik a Batman-Arkham Asylum átlagot meghaladó paneljeit, vagy a Sandman-hez készített illusztrációit. Nevét Az álmok fejedelmének írójaként kult státuszba emelkedő Neil Gaimannal együtt ismerte meg a világ, és együttműködésük számtalan közös művet eredményezett.
A Tükörálarc történetét is régi szerzőtársa írta, Mckean pedig mozgásba hozta képi világának addig statikus elemeit, és a milliószor újrahasznosított „elveszett lány a csudavilágban” sztorihoz olyan mozit alkotott, amelyet épp annyira nehéz elfelejteni, mint amilyen macerás befogadni. Az igazság az, hogy bár egyik kedvenc filmemről van szó, nem tudom racionális érvekkel megindokolni, miért gondolom annak. Valahol a „jó”, az „eredeti” és az „érdekes” határán lavíroz, és az is lehet, hogy csak azért tapadtam rá, mert a szem számára ez a film valóságos orgia. Azt pedig én szeretem. Mckean képi világa rátelepedik mindenre – az összes karakterre, jelmezre, háttérre, mozdulatokra, színekre, képélességre –, és a modern fantasynak is mondható mű úgy funkcionál, mint egy egész estés festmény.
Emellett új dimenziót nyit a CGI animáció felhasználási lehetőségei előtt, és arra mutat rá, hogy a processzorok végtelen kapacitása mellett egy korlátokat nem ismerő alkotói nézőpont is szükséges ahhoz, hogy valóban olyan dolgok kerülhessenek vászonra, amelyek az álmok világán kívül nem nagyon szoktak láthatók lenni. Kis túlzással élve: a Tükörálarc olyan, mint egy másfél órás Tool klip, amit David Lynch és Salvador Dalí rendezett, miután bevették a Pink Floyd koncert mosdójában összeszedett LSD bélyegek jelentős részét.
Akira (Rendezte: Otomo Katsuhiro, 1988)
A hosszú évek munkájával elkészített és teljes egészében kézzel rajzolt mű ’88-as bemutatója óta az anime műfaj egyik alapvetésének számít. Saját korának viszonyai közt akkora költségvetésből készült, hogy külön bizottságot hoztak létre az összetett munkálatok finanszírozására és koordinálására. A rendezői feladatokat Otomo Katsuhiro vállalta magára, aki számára testhez álló volt a feladat, hiszen saját manga sorozatát (több mint kétezer oldal) ültette át celluloidra, és még meg is előzte önmagát – a film hamarabb készült el, mint hogy a végére ért volna a képregénynek. Ez volt az első japán rajzfilm, ami a szigetország határain kívül is jelentős sikereket ért el, felhelyezve ezzel a világ térképére az addig alig ismert műfajt.
Az Akira – anime a maximumon, a legjobb formájában. Csordultig tölti a filmet mindaz, ami az anime lényegének számít, de szerencsére annak maníros szélsőségeitől és émelyítő cukiságaitól mentesen. Nem hinném, hogy gyerekeknek szánták volna, mert patakvér, kiomló belek és szitává lyuggatott szerencsétlenek is akadnak benne, és komplex világának befogadása is feltételez egy mentális érettséget. Feszesre húzott két órájában részlet-gazdagon és spórolásmentesen peregnek a (felnőttes) események, amelyek történetesen motorozó fiatalok körül eszkalálódnak katasztrófává. Utcákat felszántó bandák, vallási szekták, anarchista lázadók, korrupt politikusok és a hadsereg érdekei feszülnek egymásnak egy összeomlás szélén táncoló társadalom olvasztótégelyében, a középpontban különös képességekkel bírók egy szűk csoportjával, közülük is az egyik főszereplő, Tetsuo metamorfózisával.
Szerintem a lelke mélyén mindenki vágyik rá, hogy legalább egyszer az életben olyan ereje legyen, mint amilyen Tetsuo-nak van ebben a filmben – függetlenül attól, mekkora kataklizmába torkollik az egész. A legkevésbé sem tartom magam anime rajongónak – néhány kivételtől eltekintve hidegen hagy ez az egész –, de az Akira minden tekintetben külön kategória.
Renaissance (Rendezte: Christian Volckman, 2006)
A harmadikként műsorra tűzött alkotás sem az átlagos filmek sorát szaporítja. Elmegy addig a végletig, ameddig – egyáltalán bármilyen filmben – el lehet menni. Az angol-francia-luxemburgi produkcióban készült alkotás kizárólag két színnel dolgozik: fekete és fehér, semmi más. Egy pici halványszürke ugyan itt-ott befigyel – főleg üvegfelületek megjelenítésekor –, de a zsigeri élményt a létező legnagyobb kontraszt dinamikájára, a két véglet tű-éles és fájó elhatárolódása adja. A fekete és a fehér közti színspektrum hiányában a filmet kizárólag a mozgás tölti meg élettel – azt viszont magas szinten teszi. Élő emberek arcjátékát és valódi mozdulatait ültették át a fiktív karakterekre, így legapróbb mozdulataik és a környezetükkel való interakcióik is hiteles személyeknek, hófehér fényben mozgó, hús-vér figuráknak láttatják őket.
Az emberrablási ügyet felderítő Karas története a jövő Párizsában játszódik, tech-noir díszletek közt, Hollywoodra jellemző profizmussal és jó adag franciás-európai önállósággal. Az angol nyelvű verzióban olyan színészek hangján szólalnak meg a karakterek, mint Daniel Craig, Jonathan Pryce és Ian Holm. Nagypályán játszik a Renaissance. Az animációs filmek iránt érdeklődők számára ajánlott darab.
Paths of Hate (Rendezte: Damian Nenow, 2011)
A fő fogások után – afféle desszertként – érdemes megnézni Damian Nenow tízperces művét, a Paths of Hate-et. A csodás animációval és brutálisan jó vágásokkal életre keltett, viharos intenzitású történet szemnek és agynak is fokozott élményt jelent. Lengyelek készítették, és a második világháborúban játszódik. Érdemes feltekert hangerőn nézni, mert a zene és az effektek is tízpontosak.
Magyar filmek:
Kontroll (Rendezte: Antal Nimród, 2003)
Ezt nem is kell magyaráznom. Hirtelen döntöttem úgy, hogy beveszem az első háromba – épp ment a tévében és ráragadtam megint. A Kontrollt könnyű szeretni, mert adja magát. Akárhányszor látom, mindig az jön át, hogy erős, jól összerakott mozit nézek. Biztos, hogy kult film lesz belőle. Talán már az is.
A tizedes meg a többiek (Rendezte: Keleti Márton, 1965)
Ha Sinkovits Imrét említik, mindig Molnár tizedes képe ugrik be, meg ez a film és a parádés szerepeket játszó többiek. Valahogy konzerválódott itt a humornak egy olyan zamata, amely évtizedek múltával sem tűnik avasnak, lejárt szavatosságúnak. A vörös farok persze belóg a végén, de ennél több kivetnivalót nem is tudnék felhozni ellene. Túlélte a kort, amelyben született. Úgy lett klasszikus, hogy ez a jelző ebben az esetben nem olcsó plecsni egy kopott szmokingon, hanem nevetésekből szőtt glória, ami csak jó vígjátékok egén szokott megjelenni.
Isten hozta, őrnagy úr! (Rendezte: Fábri Zoltán, 1969)
Van valami félelmetes abban a joviális, vállveregető terrorban, amit a Latinovits alakította őrnagy gyakorol a kegyeit leső, mindenért hálás család felett. Ugyanakkor meg nevetséges is az egész. Abszurd humor, magyar módra. Örkény műve olyan filmes köntöst kapott, hogy az alapműből ennél jobb adaptációt csinálni – de facto – lehetetlen. Külön öröm számomra, hogy tőlünk alig tíz kilométerre forgatták: Szarvaskőn, ahol – ahogy a busz átvitt rajta –, gyakran megakadt a tekintetem azon az útkanyaron, amelyen az őrnagy busza is közlekedett.
Zenés filmek:
A zenés filmekkel hadilábon állok, konkrétan ki lehet velük űzni a világból. Talán A fal az egyetlen, amit mint filmet is nagyra értékelek – a zenéjéről nem is beszélve –, és talán még a Karácsonyi lidércnyomást, azt viszont kizárólag Tim Burton zseniális-groteszk figurái miatt. Ha mégis zenés film kerül szóba, maradok az örök kedvenc Barakánál – ami viszont elég ismert ahhoz, hogy csak megemlítem itt, és nem lihegem körbe. Ezen a vonalon viszont eszembe jut a Barakához némileg hasonlóan elgondolt Naqoyqatsi. Ez egy trilógia harmadik darabja, és csak tág határok közt értelmezhető hagyományos filmként, mert sem története, sem szereplői nincsenek. Van viszont Philip Glass zenéje, amire a rendező, Godfrey Reggio digitálisan megbolondított képi szekvenciákból álló világot épít – áramlást kapcsol az áramláshoz –, a végeredmény pedig egy hangokból és vizuális élményekből komponált, szemkápráztató mozi, amit inkább képzelek el egy koncert hátterében, vetített installációként, semmint „leülök a kanapéra és megnézek egy filmet” élményként. A maga módján elsőrangú darab, de ha valakiről lepereg, meg tudom érteni.
Ezek nagyon jó filmek, és nekem is kedvenceim, és a régi időket idézik fel: Baraka, Renaisance és a Mirrormask. Hányszor megnéztem annak idején!