Ifjúkorom meghatározó zenekarai közé többek között olyan csapatok tartoztak, mint a Black Sabbath, a Judas Priest és a Metallica, bálványaim pedig ennek megfelelően Tony Iommi, Rob Halford és James Hetfield voltak. Utóbbiakra a mai napig felnézek, és nimbuszuk azt követően sem kopott meg a szememben, hogy fény derült Halford homoszexualitására vagy Hetfield alkoholizmusára. Azt gondolom, el kell tudnunk választani egymástól a zenei teljesítményt és a magánéletet, és azt tapasztalom, hogy ez a legtöbbeknek sikerül is: a Judas Priest és Rob Halford ázsiója például semmit nem csökkent attól, hogy kitudódott: a frontember egész életében a saját neméhez vonzódott. Érdekes dolog ez: a melegek általában félnek előbújni, ám amint megteszik, a társadalom simán tudomásul veszi másságukat, sőt még értékeli is a bátorságukat. Akinek pedig ezt nem veszi be a gyomra, más kedvenceket keres magának.
Tavaly egy kissé meghökkentett és el is szomorított a hír, hogy Halford önéletrajza kizárólag angolul fog megjelenni. A szerző (a kiadó?) szerencsére hamar belátta, hogy ennek nem sok értelme van: az ige sokkal több rajongóhoz juthat el akkor, ha mindenki a saját anyanyelvén olvashatja kedvence memoárját. Egy kicsit szerencsétlen volt az időzítés, hiszen az egykori Priest-gitáros, K.K. Downing is a közelmúltban állt elő a maga visszaemlékezéseivel, így az olvasónak bizonyos sztorikat olvasva könnyen dejá vu érzése lehet (hiszen egy komoly rajongó valószínűleg mindkét könyvet magáévá teszi). Az átfedés azonban minimális, hiszen a két muzsikus nem ugyanazzal a szemmel láttatja az egyes eseményeket, plusz a stúdiózást és a turnézást leszámítva más színtéren is zajlik az életük.
„Robi bácsi” kötetében ráadásul két szálon követik egymást az események, és magánéletének alakulása legalább olyan hangsúlyos szerepet kap, mint a Priest-tel kapcsolatos sztorik. A kettő természetesen több ponton is összefonódik, hat egymásra: Halford folyamatos frusztrációja például éppen abból eredt, hogy esetleges coming out-jával nem szeretett volna ártani társainak, zenekarának. Talán nem véletlen, hogy éppen akkor (1998-ban) tárta a széles nyilvánosság elé az „igazságot”, amikor nem volt a Judas Priest tagja.
Halford nem sokat lacafacázik: már a bevezető második oldalán szóba hozza saját melegségét, mint egykori önemésztésének és destruktív életmódjának forrását. Természetesen a gyerekkorától indulunk, hogy aztán vele együtt jussunk el a legmagasabb csúcsokra és a feneketlen mélységekbe. Mássága miatt Rob mindig is egy kissé kilógott a csapatból. Koncertek után nem a groupie-kat terelgette a backstage-be vagy a szállodai szobájába, hanem kamionparkolók WC-jében kereste a futó kielégülést, ami gyakran eredményezett megalázó helyzeteket. Magányosnak tűnt, és sokszor az is volt, tartósabb párkapcsolatait pedig hosszú éveken át rejtőzködve élte. Viszonylag hamar kétlaki életre állt át: az angol Walsall mellett a tengerentúlon, előbb Phoenixben, majd a nyugati parton is berendezkedett. Zenésztársai korrektségét dicséri, hogy bár már a korai időktől kezdve sejtésük volt énekesük nemi identitásáról, tudomásul vették és soha még csak szóvá sem tették azt.
Halford a Turbo album születésének időszakában szó szerint a végletek emberévé vált: mértéktelen alkoholizmusa és kokainfüggősége átbillentette a feneketlen mélység peremén, majd miután visszatért onnan, absztinenssé vált, amihez szintén nem kis lelkierőre volt szüksége. Könyvében a számos élvezetes – dicsőséges, humoros vagy éppen pikáns – sztori felidézése mellett több téves információt is a helyére tesz, első kézből mesél az Unleashed in the East koncertalbum éneksávjainak újra vétele, valamint a csapatból való 1992-es távozása okairól és körülményeiről. Szót ejt a Fight-os, 2wo-s időszakáról, szólóalbumairól, majd arról is, ahogy visszaállt a világ rendje, és ő újra a Priest énekesének tudhatta magát. Ami azonban a leginkább magával ragadott, az a zenekar utolsó évtizedének krónikája, amelynek kezdetén a muzsikusok a nyugdíjba vonulásukat tervezgették, K.K. Downing távozása viszont éppen hogy nem a vég, hanem egy új korszak kezdetét jelentette a csapat számára.
A Vallomás összességében egy remekül megírt, érdekfeszítő mű, amelyet Bus András ültetett át magyarra, a memoár amúgy is közvetlen, laza nyelvezetét bőven megtűzdelve a jelen szlengjének kifejezéseivel. Letehetetlennek azért nem mondom, mert a majdnem 400 oldal végigolvasásához csak szükség van két-három napra. Homofób embertársaimnak nem ajánlanám, mindenki másnak viszont igen, hiszen a heavy metal világának egyik emblematikus alakját van lehetőségünk belőle jobban megismerni, ráadásul a kötetben nemcsak a műfaj legnagyobbjai tűnnek fel, hanem számos egyéb celebritás is, Andy Warholtól az angol királynőn át Lady Gagáig.
A Metal God idén augusztusban tölti be a hetvenet. Neki előre is boldog születésnapot, magunknak pedig – szintén erre az évre – egy, a Firepowerhez hasonlóan ütős Judas Priest-albumot kívánok!
Megjelenés éve: 2021
Kiadó: Helikon (Trubadúr Könyvek)
Ár: 3999 Ft
Leave a Reply