Amikor „a legjobb görög zenekar” szavazásra került sor tavaly október végén, borítékolható volt, hogy a Rapture a fasorban sem lesz. Természetesen ebben semmi meglepő sincs, hiszen az ismert, népszerű hellén formációkhoz képest egy sokkal fiatalabb, újabb generáció képviselője a zenekar. Sőt, rajtuk kívül az utóbbi időkben sikerült megismerkednem például az Acid Mammoth-tal, a Decemberance-szel, ami azt mondatja velem, hogy stílustól függetlenül bőven van utánpótlás a görög undergroundban.
A Rapture 2012-ben, Athénban bontott vitorlát. Nevüket stílszerűen a Morbid Angel Covenant albumán található nóta alapján választották, és ez az információ segít bennünket a tájékozódásban, a tekintetben, hogy mire számíthatunk tőlük. Eddigi diszkográfiájuk a Gun Metal (2013) és Total Madness Reigns (2016) EP-ket, a 2014-es és 2020-as promókat, a brazil Toxic Carnage-dzsel közös Preachers of the Fallen Fate (2017) split kiadványt, illetve a Crimes Against Humanity (2015), illetve Paroxysm of Hatred (2018) albumokat vonultatja fel, ebből adódóan idei alkotásuk harmadik a sorban. Az a bizonyos sok mindent eldöntő, meghatározó harmadik mű. Eddig még hozzájuk sem volt szerencsém, ellenben nagyon sok jót, pozitívat olvastam róluk, így nem képezte vita tárgyát, hogy magamévá teszem a Malevolent Demise Incarnationt.
Nagyon fiatal átlagéletkorú a társaság, hiszen egyikük sem töltötte még be a 25. születésnapját, és a hallottak alapján úgy gondolom, komoly jövő elé nézhetnek. Ráadásul bemutatkozó anyaguk óta ugyanazzal a tagsággal muzsikálnak, nevezetesen Apostolos Papadimitriou gitáros/énekes, Nikitas Melios gitáros, Giorgos Melios dobos (valószínűleg testvérekről van szó) és Stamatis Petrou basszusgitáros alkotják a felállást, és ez mindenképpen garancia lehet a kiváló minőséget, végeredményt illetően, minden szempontból feltételezi a tagok közötti kémiát, egyensúlyt és közös nevezőt. Szerkesztőségünkből legalább ketten ismerjük a Rapture-t, lévén, hogy Reaper kollégám Heti Ötös listáján pár héttel ezelőtt előkelő helyen szerepelt a lemez. Teljes joggal – teszem hozzá.
A gyilkos címadóval indítják az albumot, amely tulajdonképpen annak egyfajta esszenciája. Mindenekelőtt a magabiztos hangszerkezelés tűnik fel, semmiféle hiány vagy fogyatékosság nem róható fel nekik, ezek a srácok bizony nincsenek tehetség híján. Egészen konkrétan olyan bandákkal állíthatók párhuzamba, mint a korai Sadus, Solstice, Exhorder, Demolition Hammer, tehát a technikás megközelítés a sajátjuk, ugyanakkor nem határolódnak el a Cannibal Corpse, Morbid Angel fémjelezte death metaltól sem. Sőt, mindezt egy csipetnyi black metallal is megfűszerezik, ahogy azt a kalapáló dobok például az After Your Eternity-ben, vagy az I Am Become Death-ben igazolják. Az Inanimate Frigidity-ben egy csipetnyi progresszív hatás bújik meg; roppant hangulatos, ugyanakkor meglepő a Malevolent Demise Incarnation rövid, dallamos kiállása, fenyegető doom témával kezdődik a Requiem for a Woeful Dynasty (Memento Mori), így ennek tükrében az a konzekvencia vonható le, hogy a fő szempont a változatosság volt.
Kiemelt szerepet kapnak Stamatis Petrou futamai (pl. Herald of Defiance), hangszere nagyjából egyenértékű szerepet tölt be a gitárokkal, kiaknázzák az instrumentum adta lehetőségeket. A black metal amúgy a Herald of Defiance-ben, illetve a Requiem…-ben is érvényesül, utóbbi egyben az album leghosszabb, legösszetettebb felvétele. Sok a tempóváltás a szerzeményekben, de ez nem megy a folytonosság, a dinamika rovására, kiváló ötletekkel, itt-ott harmóniákkal dobják fel szerzeményeiket. Haris Vougiatzis és maga a csapat látta el a produceri feladatokat az Eleventh Tower stúdióban; vastag, tömény, telt hangzást biztosítottak a korongnak, mintegy megkoronázva teljesítményüket.
Mindenképpen az idei év egyik kellemes meglepetéseként értékelem a Rapture harmadik lemezét, a jelenlegi underground mezőny ígérete, reménysége a kvartett. A magam részéről feltétlen bizalmat szavazok nekik és a Malevolent… tükrében visszaások korábbi alkotásaikig. Még egy év végi Top 10-es helyezés sem kizárt.
Leave a Reply