A 90-es évek végén felbukkant retro thrash mozgalomból a norvég bandák alaposan kivették a részüket: Aura Noir, Infernö, Nocturnal Breed, Audiopain stb. Céljuk értelemszerűen nem valami forradalmian új létrehozása volt, hanem hogy a régi nagyok, kedvencek előtt hajtsanak fejet, azok emlékeinek adózzanak. Ami engem illet, totálisan szíven talált a muzsikájuk, lévén, hogy a műfaj nagy rajongója vagyok. Itt említem még meg a svéd Guillotine-t is, őket sem szabad elfelejteni.
Ez a tendencia a kétezres évek beköszöntével sem állt meg. Az olyan bandák, mint a Deathhammer, a Töxik Death, a Carniwhöre, a Condor vagy a Nekromantheon gondoskodnak arról, hogy a régi iskolás thrash metal ne menjen ki a köztudatból, ezeknek a formációknak semmi közük a modern thrash vonalhoz. Ahhoz képest, hogy a Nekromantheon immár tizenhat esztendős múltra tekint vissza, túl nagy aktivitással nem vádolható meg. Eleddig egy EP (We’re Rotting – 2007), három split kiadvány (Speed n’ Spikes Vol. III – 2008, Audiopain/Nekromantheon – 2010, Nekrothrash – 2013), két album (Divinity of Death – 2010, Rise, Vulcan Sceptre – 2012) és egy válogatás (We’re Rotting – 2019) fűződik a nevükhöz, tehát éppen ideje volt már, hogy egy friss hanghordozóval rukkoljanak elő.
Úgy vélem, hogy alkotásaik egységes, megbízható színvonalat képviselnek, amiben minden bizonnyal az állandó tagság megléte is fontos szerepet játszik. Az együttest 2005-ben hozta létre Glenn „Biffen” Iversen énekes, Sindre Andreas Foldøy Solem basszusgitáros/énekes (Obliteration), Carl Christian „Kick” Holm dobos (Audiopain, Flight), illetve Arild „Arse” Myren Torp gitáros/énekes (Obliteration, ex-Black Viper), akiket Biffen az EP-t követően elhagyott, így az énekesi teendőket a húros hangszerek kezelői vették át. A zenekar nevéről annyit érdemes tudni, hogy a Nekromantheon (vagy Nekromanteion) szó szerinti jelentése görögül a halál vagy a halott jóslata és a szellemidézés (halottidézés) temploma.
Aki ismeri, kedveli eddigi anyagaikat, ezt az újat is hamar a keblére öleli majd. Semmi kiszámíthatatlanság, kísérletezgetés; ahogy korábbi lemezeiken, úgy a The Visions of Trismegistoson is a tradicionális, germán hatásokban bővelkedő, régi vágású thrash metal domborodik ki. Miután adottak a zenei keretek, a rövid játékidő (nyolc dal 32:44 percben), litániákat én sem tudok zengeni a korongról; ahogy a nóták végigszáguldanak, abban nincs hiba, kivetnivaló. A riffelést tekintve a korai Destruction, a sebességet, brutalitást illetően a korai Kreator a mérvadó, a magas fordulatszám az album jellemzője, mérvadója. A nagy darálás közepette feltűnnek harmóniák (The Visions of Trismegistos), doomos váltás (Neptune Descent), hangulatos bevezető (Scorched Death), középtempós betét (Zealot Reign), ami azt sugallja, hogy el akarták kerülni a monotonitás, egydimenziósság csapdáját. Szövegileg szerzeményeik az ősi görög és egyiptomi istenekkel foglalkoznak, sok mítosszal, sötét fantáziával kombinálva. A Chaka Khan és egyéb, Oslo környékén található stúdióban felvett lemez erőteljesen, vastagon szólal meg, a produceri munkálatokért a csapat volt a felelős.
A maga nemében, műfajában ez egy remek hallgatnivaló, semmiféle csalódást nem okoztak a norvégok. Nagyon erős teljesítmény.
Leave a Reply