Mekong Delta, Paradox, School of Violence, The Accüsed

A Mai füllel aránylag új rovat, és ennek megfelelően a szerkesztőségben sem egységes az álláspont, hogy mi is a mögöttes mondanivalója ennek a kezdeményezésnek. Egyesek úgy értelmezik, hogy olyan albumok kerüljenek terítékre, amelyeket a tulajuk régen hallgatott, akkor nem tetszettek neki, és most ad még egy esélyt a lemezeknek. Mások szerint régi, de régóta nem hallgatott kedvencek is jöhetnek, hogy mai füllel mit adnak a modern, érettebb hallgatónak. Én pedig azt az álláspontot képviselem, hogy ebbe a rovatba nyugodtan jöhet valamiféle vegyes vágott, vagyis olyan lemezek, amelyekkel 30 éve nem tudtam mit kezdeni, és olyan albumok is, amelyeket egykoron imádtam, mégsem hallgattam ezer éve, így kíváncsi vagyok, most hogyan hatnak rám. Amint látni fogjátok, egy 30 évnél fiatalabb zene sincs a listámon, szóval igazi nosztalgiautazás következik, csak ínyenceknek!

Mekong Delta: The Music of Erich Zann (1988)

Rögtön az elején szögezzük le, hogy a Mekong Delta 13 évesen, 1988-ban nem volt szimpatikus számomra. Először is, már a név is gyanús volt, hiszen nem szerepelt benne sem a darabolás, sem a gyilkosság angol megfelelője, ráadásul a The Music of Erich Zann borítója nagyon nem volt metalos, se egy halálfej, se egy üvöltő démon, ránézésre be sem szereztem volna, de szerencsére Majka kolléga mindig is hajlamos volt az ilyen elfajzásokra, szóval csak eljutott hozzám az anyag – de minek? Emlékszem, hogy kifejezetten mellbe vágott a korongon hallható zene, mert nagyon távol állt mindattól, amit akkoriban a thrash metalról gondoltam, az énekes pedig kifejezetten idegesített. El is könyveltem a német bandát Majka hóbortjai közé, és 33 évig hagytam porosodni a kazettát, egészen mostanáig.

2021-ben lejátszva már nem ennyire sarkos a véleményem. Mai füllel hallgatva izgalmas, progresszív és komplex thrasht hallok a Mekong Deltától, amin hallatszik, hogy minden egyes hang kidolgozott és a helyén van, a zenészek pedig nem a felvételkor látták először a hangszereiket. A komplexitás viszont nem megy a megjegyezhetőség rovására, a lemez tele van fülbemászó, emlékezetes dallamokkal. „Akkor innentől állandó vendég lesz a lemez a lejátszódban?” – kérdezhetné a naiv olvasó. Hát nem, ugyanis az énekes sipákolásával továbbra sem tudok mit kezdeni. Az első számban, az Age of Agony-ban még félénk félmosollyal próbáltam befogadni Wolfgang Borgmann előadását, de a második számra már elszakadt a cérna, és beugrott, hogy mi bajom volt nekem ezzel az anyaggal annak idején: egyszerűen ez a sipákolás-nyavalygás-vinnyogás nem jön be. Sőt, továbbmegyek: néha olyan, mintha az énekhang nem is lenne része az előadásnak, külön életet él, de ami még rosszabb, hogy sokszor inkább szétzilálja a produkciót, mint egyben tartja.

Fogom-e még hallgatni? Nein, no, nem, nyet. Ebben a sorrendben. Mondjuk, a banda logója tök menő, azt el kell ismernem.

Paradox: Heresy (1989)

A Heresy albumot megalkotó német power/thrash csapat mindenen keresztülment, ami csak árthat egy bandának. Volt, hogy 10 évre leálltak, folyamatos tagcserék nehezítették a dolgukat, de tisztán emlékszem, hogy a második albumuk nagyon betalált nálam annak idején, pedig olyasmivel próbálkoztak, ami ritkán szokott jól elsülni: koncept albumot tettek le az asztalra. Egy franciaországi kis vallási mozgalom történetét ismerhetjük meg a lemezről az alapításától a tagok lemészárlásáig, de ami még fontosabb, az a körítés. Emlékszem, hogy annak idején, frissen nagyon bejött nekem az anyag, sokszor forgott a kazetta, aztán ennek a hanghordozó-formátumnak a hanyatlásával el is tűnt az általam hallgatott bandák közül a Paradox, és mivel a Spotify-on sincs fent ez az album, csak most, a cikk kedvéért hallgattam meg máshol. És milyen jól tettem!

Ez az album ugyanis semmit nem veszített abból az igazi, ízes, német power/thrash erejéből és különlegességéből, ami korábban egyszer már megragadott. Elég csak meghallgatni a Search for Perfection című nótát: azonnal megjegyezhető refrén, sodró lendület, feszes tempó, miközben egyedi ízével valahogy mégis kilóg a sorból, vagyis a ’80-as évek végén kijövő zenék közül. Persze valamennyi számnak megvan a maga szerepe az albumon, és minden egyes dal feledhetetlen az egyedisége miatt. Ehhez képest gondoljunk bele, hogy mindez akkoriban csak a második-harmadik vonalhoz volt elegendő, vagyis micsoda sokszínűség és változatosság jellemezte az old school thrash/power szcénát! Nos, a Paradoxnak egy ilyen nehezített pályán sikerült olyan maradandót alkotnia, ami mai füllel is tökéletes. Biztos, hogy nem fogok újabb 30 évet várni, hogy elővegyem a Heresyt; gyakori vendég lesz a lejátszómban, még ha meg is kell hozzá vennem CD-n.

Plusz egy jó hír: a banda mostanában ismét mozgolódik, és a két alapítótag, Charly Steinhauer (ének, gitár) és Axel Blaha (dob) vezérletével javában készíti a Heresy II: End of a Legend-et, ami szeptemberben fog napvilágot látni, és ugyanaz a Peter Vogt írja hozzá a szövegeket, aki az első részhez is. Drukkolok, mert ha sikerül felnőni a nagy elődhöz, akkor abból nálam könnyen az év lemeze lehet.

School of Violence: We the People…? (1988)

Kezdjük az alapvetésekkel: a School of Violence egy New York-i crossover/thrash/hardcore banda, de nagyobb összegben mernék rá fogadni, hogy ha a legutóbbi „rövidítéses” cikknél valaki bedobja az S.O.V.-t, akkor nem sok helyes megfejtés érkezett volna. Ami nem is csoda, mert egy egylemezes bandáról van szó, akikről a 80-as évek végén még ennél is kevesebbet tudtam, amikor valahogy/valahol/valamikor beszereztem kazettán az anyagot – mert tetszett a borító. Most a kazettásdobozomból előtúrva csak egy olyan halvány emlékem volt a bandáról, hogy volt néhány szám, aminek most a címére pillantva is azonnal beugrik a refrén, ami azért elég jó előjel. Bár nem vagyok nagy hardcore/crossover rajongó és csak pár kiválasztott banda lépte át az ingerküszöbömet ebből a műfajból (M.O.D., S.O.D.), a School of Violence is csatlakozott hozzájuk és meglepően sokszor forgott a magnómban.

Most elindítva a kazettát (mert természetesen ez sem került be a Spotify kínálatába) nem is kérdés, hogy mi fogott meg akkoriban a lemezben: klasszikus, kőkemény, szigorú énekhang, a műfajhoz szorosan illeszkedve politika- és társadalomkritikus szövegek, emlékezetes megoldások és dallamos refrének jellemzik az alig több, mint félórás anyagot. Na de az micsoda 30 perc! A We Know What They Want punkos őrülete, a We the People..? tempóváltásai vagy a Reign of the Clown ötletessége mind-mind az album kiemelkedő pillanatai, és ami egészen szokatlan ebben a műfajban: nagyon kihallani, hogy a banda mennyire együtt van, és hogy mennyire össze vannak rakva a számok, amihez tökéletes előadás társul.

Nagyon erős lemez a We the people…?, a mai fül sem találhat benne kivetnivalót. Aki nem ismeri, az azonnal szerezze be, nincs mese!

The Accüsed: Martha Splatterhead’s Maddest Stories Ever Told (1988)

Ahhoz képest, hogy fentebb azt ecseteltem, hogy nem vagyok hardcore rajongó, már a második hardcore/punk/crossover/thrash brigáddal foglalkozom a cikkben, szóval ideje lenne magamba néznem, de ez legyen egy másik cikk témája. A lényeg, hogy annak idején első néhány hallgatásra magával ragadott a The Accüsed horrorzenekar elképesztően beteg világa, de persze 14 éves srácokat nem nehéz behülyíteni, és mivel valamiért az elmúlt 30 évem nem a The Accüsed bűvöletében telt, ideje volt friss füllel újra meghallgatni az anyagot. Elöljáróban csak annyit mondhatok, hogy ez azt eredményezte, hogy tátott szájjal élveztem végig az albumot, mert felnőve még elképesztően betegebbnek és különlegesebbnek gondolom a lemezt annál, mint amit gyerekfejjel gondoltam róla.

Először is nézzük a borítót! Egy vicsorgó lény tép ketté valami zombiszerű embert; már ez megadja az alaphangot, és az első szám hangorgiája, valamint az énekes őrjöngő pitbullra hajazó stílusa nem hagy kétséget afelől, mi vár ránk az elkövetkező percekben – egészen addig, amíg el nem érkezünk egy Pink Panther-szerű betéthez. Mi jön még itt? Hát, bármi, és annak az ellentéte is, ennyire sokszínű és őrületes ez az album. Tényleg az a hallgató érzése, hogy egy pszichopata fejében mászkál, aki életének ez az aláfestő zenéje. És ekkor még nem hallottam az utolsó, The Hearse című szerzeményt, amivel a csapat felteszi a koronát erre az amúgy is iszonyatosan beteg teljesítményre.

A Seattle-i The Accüsed (ami mellesleg még ma is létező brigád, és utoljára 2019-ben adott ki albumot) valódi underground gyöngyszemet rakott le az asztalra, ami még ma is megállja a helyét, de mivel nem könnyen emészthető, ezért fogyasztását csak módjával ajánlanám, főleg éjszakai temetői látogatásokhoz.

És még egy megjegyzés: úgy tippelem, hogy ha Size kollégánk valaha bandát alapítana, akkor az PONTOSAN így szólna és ennyire perverz lenne, mint a The Accüsed. Hogy ez most bók-e vagy sem, azt döntse el Size. 🙂

About Buga B 45 Articles
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*