Mace, Druid, Flames, Dofka

Az alábbi négy albumot 1990 táján, a Rattle Inc. első korszakában kaptam a francia Black Dragon Recordstól, ám mivel zeneileg egyik sem talált telibe, nem hiszem, hogy bármelyiket is kettőnél többször meghallgattam. Pedig lehet, hogy érdemes lett volna, mert bizonyos szempontból kuriózumokról, másrészt az elmúlt napokban az is bebizonyosodott, hogy befogadható anyagokról van szó.

Egyébként lehet, hogy csak én olvasok keveset, de azóta nem találkoztam a fenti előadók nevével. Ami jórészt nem véletlen: a Mace két lemezt adott ki a 80-as évek második felében és utána fel is oszlott. A Druid nagyjából ugyanakkor tájt létezett, az ő rövid életidejükből egy EP-re és egy albumra futotta. A Flames állítólag a mai napig aktív, utolsó (hatodik) stúdiólemezük azonban 1996-os keltezésű. Jim Dofka is makacs elszántsággal tartja életben csapatát, ugyanakkor szórványos fennállásuk bő három évtizede alatta ők is mindössze két albumot jelentettek meg.

Mace: The Evil in Good (1987)

A borító alapján egy death/grind hordát vizionálnék, és az albumot nyitó hangjáték is erre erősít rá. A zene viszont crossover thrash, elsőre a The Accüsed ugrott be róla. A hangzás – talán szándékosan – hagy némi kívánnivalót maga után: Dave Hillis gitárja egy kicsit tömzsin, morcosan, a háttérben szól, Vern White basszusfutamai és a dobos, Shane White (R.I.P.) cinjei viszont remekül hallhatók. Egyébként több számban is úgy tűnik, mintha az ütős elektromos dobokat (is) használna.

Nálam a címadóval szereztek pluszpontokat, amiben a ritmust középtempósra, az éneket és a háttérvokált pedig punkosra veszik, plusz az egészhez egy kissé tébolyult gitárszóló is járul, amit követően még egy andalgós, prédikálós betét is belefér a dal szűk öt percébe. Kirk Verhey ordibálós éneke időnként erőteljesen a hardcore felé billenti a mérleg nyelvét; a Thinning the Herd-ben mókásan válaszolgat neki a jóval mélyebb hangú kórus.

Őrült zene, talán még valamiféle rendszer is van benne…

Druid: Vampire Cult (1988)

Heavy/power csapatként aposztrofálják őket, ami nagyjából rendben is van, időtállóság tekintetében viszont inkább retró, mint progresszív, amit hallunk. Már-már Black Sabbath-os dörmögéssel indul a nyitó nóta, aztán megszólal Eric Sager, és oda az illúzió. Az ének elég magas, fejhangú, nem igazán tetszik. Ami rögtön az elején feltűnik, hogy a dalokban nagyon hangsúlyos a basszus (Ken Brandt), a Time of Trial pedig egyenesen bőgőszólóval indul. A négyhúros hangszer azonban hamarosan a háttérbe szorul, legalábbis „beáll a sorba”, a többi instrumentum mellé. Sager orgánumához idővel hozzá lehet szokni, ám mindenképpen furcsa kontrasztot képez a mély gitárhangzással (Chris Kraft).

Az amerikai srácok sajnos túlságosan is gyakran forgathatták a Hogyan írjunk minél jellegtelenebb nótákat? című kézikönyvet. A Brand New Messiah refrénjét ugyan kénytelen vagyok megjegyezni, annyit ismételgetik, zenei csemegét azonban ez a nóta sem rejteget, a többi dal pedig még ennyit sem – kivéve a bő hatperces Blast from the Past-ot, amely a lemez leghosszabb és szerencsére legkomplexebb szerzeménye. Az elejét sietősre vették, majd doom-tempóra lassítanak; a szám közepén egy gitárszólóra is időt szakítanak, ami aztán a dal végére szép lassan hamvába hal. Ígéretes riffel indul az ezt követő Nitemare, de a lécet sajnos ezzel sem sikerül megugraniuk. Érdekes még a Crossover címre keresztelt, alig félperces outró, amely hazai alternatív zenekarok, például a Trabant emlékét idézte fel bennem. Nem rossz, csupáncsak nem metal, és ahogy kezdeném beleélni magam, már véget is ér.

Ez a lemez igazi önkínzás volt, soha többé Druid-féle vámpírkultuszt!

Flames: Summon the Dead (1988)

Elintézhetném annyival, hogy a görögök egy szimpla Venom-kópiabanda avagy Motörhead-et játszanak 45-ös fordulatszámon, de inkább a lemez sajátos jegyeire igyekszem fókuszálni. Chris „R.B. Lee” Kirk-ék (gitár) különösen vonzódhatnak a második világháborús tematikához, illetve a német-orosz „folklórhoz”, hiszen egy Eastern Front című nótával nyitnak, a Kill for Mummy végén a Kalinka fődallamát metálosítják (közben persze itt is ropognak a fegyverek), és az Eastern Front mellett az Alcohol and Beerben is német nyelvű danászás hangzik fel. Utóbbi nem annyira meglepő, hiszen Kirk maga is germán földről származik.

Az alapvetően speed metalban utazó csapat időnként lassítani is hajlandó, ami leginkább az anyag közepén, második felében jellemző rájuk. Számomra ezek a lemez még viszonylag élvezetesebb részei, Az Avenger például – bár az ének itt is hörgős – alapvetően egy klasszikus heavy metal nóta.

Több nóta riffeléséről (Summon the Dead), hadarós énekéről (Kill for Mummy) a Nuclear Assault is eszembe jut, vagyis a Flames összességében inkább a jó tanuló, mint az az egyedi hangú újító szerepében szorgoskodott a színtéren. Amit viszont sajnálok, hogy az alapvetően nem túl jó hangzás jelentősen ront az összképen; egy tisztább sound mellett sokkal több részlet lehetne élvezetesebb.

Dofka: Toxic Wasteland (1990)

Jim Dofka gitáros, multi-instrumentalista a lehető legrosszabbkor állt elő bemutatkozó albumával: 1990-ben, amikor a hagyományos metalra éppen rárúgta az ajtót a grunge. Így aztán nem véletlen, hogy (gitár)hősünknek Amerikában nem sikerült lemezszerződést összehoznia. A francia Black Dragon nyújtott neki segítő kezet, így még abban az évben napvilágot láthatott a debüt, amelyen a hangszeres részeket szinte kivétel nélkül Jim játszotta fel, mindössze egy énekest (Scot Edgell) hívott maga mellé a dalok megszólaltatásához.

Elvileg „gitárhős-lemezt” hallunk, ám hál’ Istennek, énekkel. És bár van benne némi neoklasszikus íz is, Dofka szerencsére nem a vég nélküli virgázás híve, így az anyagot inkább Axel Rudi Pell és David T. Chastain munkásságával, Malmsteen általam ismert alkotásai közül a Trilogy lemezzel, esetleg virtuóz US power metal anyagokkal tudnám rokonítani. A hathúros hangszer sokszor szól úgy, mint Yngwie mester albumain, a hasonlóságok azonban itt nagyjából véget is érnek.

Az e cikk tárgyát képező négy albumon hallott muzsika közül ez áll a legközelebb az ízlésemhez, azonban így sem vagyok maradéktalanul elégedett vele. Mindenekelőtt a dobhangzással van problémám: a tamok különösen az anyag elején vékonyan, tompán, kopogósan szólnak, és ezen a remaszterizált amerikai kiadáson sem sikerült túl sokat javítani. A másik Edgell orgánuma, ami magasabb hangfekvésben nem igazán szimpatikus (Toxic Wasteland, Can’t Make It Alone), a mélyeket viszont meggyőzően hozza (There Is No More). A zene ezeket leszámítva rendben van, az instrumentális tételek (Intro Solo, Guitar Opera, Speed Mental, Pick Monsters) is abszolút fogyaszthatók, inkább a döngölés, mint a gitárvinnyogtatás jellemző rájuk. Viszont a Doctor of Death és a Taken All We Had mellett szívesen hallottam volna még további könnyen jegyezhető refréneket, fülbemászó énektémákat is. A Dragons jó nyitánya az anyagnak, de egyben a Toxic Wasteland legjobb dala is. Tegyük hozzá, ez is feldolgozás, mint még két másik nóta is az albumon.

Kellemes muzsika, talán egy kicsit többet kellene hallgatnom, és akkor simán odatehetném a polcra David T. Chastain albumai mellé.

About Coly 1043 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*