Nem ritka jelenség black metal körökben, ha valaki egyszemélyes formációt működtet, ahogy azt a Thorns, a Burzum, a Mork Leviathan, illetve a Mütilation példája is mutatja. Varg Vikernes például azért döntött a szólókarrier mellett, mert nehezen jött ki az oslói black metalosokkal.
Alapvetően sohasem rajongtam a black metalért, nem tetszik a mögötte húzódó ideológia. Nem szimpatizálok a keresztényellenes kirohanásokkal, netán a nemzetiszocialista hozzáállással, úgy vélem, ezek szimpla provokációk, „ügyes marketinghúzások”, amivel a bandák fel akarják hívni magukra a figyelmet. A trve kontra nem trve álláspont pedig egyenesen nevetséges. Ettől függetlenül elismerem és tisztelem a korai Bathory a műfajra megtermékenyítő, komoly hatással bíró munkásságát, ahogy a korai Mayhem, Immortal, Gorgoroth, Impaled Nazarene, Beherit anyagok is hellyel-közzel megfordulnak a CD lejátszómban, de túlzásba nem viszem a hallgatásukat.
Megmondom őszintén, hogy a Lord Mortvm esetében a black/doom definíció volt csalogató. Nem tudni, ki áll a csapat mögött, és az sem derült ki, hogy emberünk mikor hívta életre a bandát; semmiféle információt sem közöl magáról, csak az ismert, hogy minden hangszert ő kezel. Természetesen propagandából itt sincs hiány: „Áldottak a hamis remény pusztítói, mert ők az igazi messiások. Átkozottak az istenimádók, mert lenyírt juhok lesznek”. Vagy: „Célja az ember összes hamis reményének elpusztítása. Választott fegyvere a blackened doom és az okkult sludge. Debütáló kiadványán, a Diabolical Omen of Hell-en a titkos művészet hat gonosz gyógymódjával szolgál ki bennünket. Az Úr egy kifeszített kötélen forog, egyensúlyt tartva a visszataszító, rideg doom és az undorító, alacsony hangminőségű, proto black metal között”.
Egyáltalán nem bántam meg, hogy adtam egy esélyt az anyagnak, mert komoly meglepetést okozott számomra. Szó sincs a Burzum vagy a Mütilation zenei primitívségéről, mivel Lord Mortvm nem átallja dallamokkal ötvözni szerzeményeit, ezáltal megkönnyíti a korong befogadását. Noha a végig lassú tempóban menetelő szerzemények túl nagy változatosságot nem kínálnak, a végeredmény élvezhető, sőt, kifejezetten jó album született. A torzított basszusgitár adja a sludge-os oldalt, a hang a The Return-korszakos Bathory-ra, valamint egy extrém köntösbe csavart Marilyn Mansonra emlékeztet, míg a gitár, a szólók a St. Vitust idézik, mindezt sötét, okkult hangulatba ágyazva.
A ’60-as, ’70-es évek világa köszön vissza a korongon, így természetesen a korai Black Sabbath hatása is letagadhatatlan. Kifejezetten jók a dobtémák is, hallatszik, hogy nem csak úgy összedobálta a kompozíciókat, hanem komoly hangsúlyt fektetett azok kidolgozására. Ellentétben a korai ’90-es években napvilágot látott black metal anyagokkal, mai, korszerű megszólalása van az albumnak, nem a recsegő-ropogó, alulkevert hangzás jellemzi a produkciót.
Az idei esztendő doom metal termésében előkelő helyet foglal el a Diabolical Omen of Hell. Arról még nem tudok nyilatkozni, hogy az év végi tízben helyet szorítok-e neki, de az biztos, hogy a maga nemében és műfajában megállja a helyét, tényleg nagyon jó kis munka.
Leave a Reply