Hellryder: The Devil Is a Gambler (2021)

Van az úgy, hogy az ember pusztán a szerencsének köszönheti, hogy nem marad le valami igazán jó dologról. Én is így jártam nemrég, mert bevallom őszintén, csupán a zenekar neve és a lemezborító alapján simán kihagytam volna a Hellryder bemutatkozó albumát. A Motörhead-es betűtípussal szedett logó és az alatta éktelenkedő, lángoló ördögfej láttán egy erősen másodligás banda kezdeti szárnypróbálgatására tippeltem, és ez pont olyasmi volt, amire nem igazán voltam kíváncsi így, a nyár eleji hőség közepette. Ezúton is köszönöm az égi gondviselésnek, hogy elém sodorta a zenekar első klipjét, amiből rögtön kiderült számomra, hogy ez a banda korántsem tejfölösszájú kölykök gyülekezete. Éppen ellenkezőleg, a germán metal élet öreg motorosai gyűltek itt össze egy kis örömzenélésre. A ritmusszekció tagjai olyan csapatokból lehetnek ismerősek, mint az Orden Ogan és a Freedom Call, de ami számomra a legnagyobb öröm, hogy a Grave Digger két oszlopos tagja, Chris Boltendahl énekes és Axel Ritt gitáros is a csapat sorait erősíti.

A fent említett klip láttán két dolog jutott eszembe. Az egyik az volt, hogy milyen furcsa Boltendahl urat ebben a fekete szerkóban és Ozzy-s napszemüvegben látni. Nekem ő eddig mindig olyannak tűnt, mintha egy időgépből lépett volna ki: amikor farmeres-bőrös outfitjében láttam, olyankor úgy nézett ki, mintha a nyolcvanas évekből érkezett volna, amikor pedig skót szoknyában feszített, akkor pedig egyenesen a sötét középkorból. Érdekes érzés volt tudomásul venni, hogy mégsem egy időutazóval van dolgunk, mert a jó öreg Chris szemmel láthatóan nagyon is a jelenben él.

A másik gondolat, ami megfogalmazódott bennem, hogy ez csakis valami karantén-projekt lehet. Ez tűnt a leglogikusabbnak, mert végül is mi mással üthetnék el a metal zenészek a hirtelen rájuk szakadt szabadidőt, mint egy kis haveri zenélgetéssel? Ezzel nem is lenne semmi gond, csakhogy amíg az efféle formációk általában a kísérletezés jegyében szoktak foganni, addig a Hellryder lemeze tokkal-vonóval együtt simán elmenne egy új Grave Digger albumnak. Na jó, a skót dudát és a harci kórusokat ezúttal kihagyták a műsorból, ám ettől függetlenül érthetetlen, hogy kedvenc sírásóink miért érezték úgy, hogy ezek a remek nóták nem illenek bele az anyazenekaruk repertoárjába. A dalok nagy része ugyanis simán koncertfavorit lehetne, de így, egy vélhetően egylemezes projekt albumán viszont elég sanszos, hogy a feledésbe fognak merülni.

A csapat zenéje azoknak fog igazán bejönni, akik szerették a német földműves kompánia 2001-es The Grave Digger című korongját. Én mindenképpen e rajongók közé sorolom magam, mert szerintem az ott hallható nyers, agresszív power metal vonal nagyon jól állt a csapatnak, éppen ezért a maga komorságával együtt is a legjobb anyagaik közé sorolom azt az idén éppen húszesztendős remekművet. Olyannyira, hogy a megjelenése óta minden egyes új album előtt titkon reménykedem benne, hogy na, hátha most újra rátévednek arra a jó kis szikár zenei ösvényre. Egy ideje már egyre kevésbe hittem abban, hogy ez bekövetkezhet, arra pedig végképp nem számítottam, hogy a fiúk egy új csapat kötelékein belül fogják ezt megvalósítani.

A nyitó Hellryder modern, súlyos riffjei már eleve szép emlékeket idéztek bennem, de mire a zúzós verzék után felhangzó „Fire in your eyes” sorhoz értem, már tudtam, hogy jó helyen járok. A refrént nem is említem, mert az úgy Grave Digger, ahogy van. Na persze nem az a himnikus fajta, sokkal inkább amolyan teli torokból üvöltős. Remek indítás, amivel egyben jól elő is készítik a fiúk a terepet a Sacrifice in Paradise speed metaljához. Ebben a kétlábdobos zúzdában Chris barátunk a legagresszívabb hangját veszi elő, és szinte felüdülést jelent, hogy ezúttal nem valami vérkomoly bibliai vagy történelmi témájú dalszöveggel tömi a fejünket, hanem olyan veretes sorok hagyják el a torkát, mint például a „Welcome to hell!”. Csak így bele az arcba, ahogy kell. A második klipes dal, a Night Rider sem boncolgat sokkal komolyabb témát, ellenben jól szétrúgja a kedves hallgató hátsóját. A frankó dallamokat villantó gitárszólónál pedig valószínűleg csak az nem fogja előkapni a léggitárját, aki be van oltva képzelt gitárhősködés ellen. A soron következő címadó dal középtempós döngölése pedig garantáltan akut nyaki fájdalmakat fog okozni a hallgatóság headbangelésre hajlamos tagjainál.

Érdemes megfigyelni, ahogy a lemez vége felé haladva egy kisebb műfaji kanyart vesz a műsor. Határozott rock and roll feeling hatja át ugyanis az album utolsó harmadát, persze ez alatt nem az Elvis Presley-féle táncos mulatságot kell érteni, sokkal inkább a műfaj Motörhead által fémjelzett, felismerhetetlenségig durvított változatát. A Bad Attitude zúzdája vagy a Passion Maker középtempós riffelgetése simán elfért volna Lemmy-ék valamelyik újkori lemezén, de a rohanósabb Harder Faster Louder hallatán sem túl nehéz magunk elé képzelni, ahogy Mikkey Dee veszettül csépeli a bőröket a szolidan punkos riffekre.

Váratlan meglepetésként ért a Hellryder bemutatkozó lemeze, és a kezdeti rácsodálkozást hamar felváltotta az „új” kedvenc imádata. Középtájon akad ugyan egy-két szürkébb tétel, ám ettől függetlenül egy nagyon erős anyagról beszélhetünk, ami nem hozott szégyent alkotói nevére. Azt mondjuk továbbra sem értem, hogy miért nem a jól bejáratott zenekarnév díszeleg a borítón. Valaki elmagyarázhatná Boltendahl és Ritt uraknak, hogy nem ezeket a metal himnuszokat kellett volna félretenni a hobbizenekaruk számára, hanem mondjuk a Zombie Dance jellegű borzalmas agymenéseket. Mindenesetre az én polcomon a Hellryder lemeze szorosan a Grave Digger diszkográfia mögött fog helyet foglalni, hiszen a betűrend mellett a józan ész is ezt diktálja.

About Gabrielkiss 88 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*