Helloween: Helloween (2021)

Hat év után új lemezzel jelentkezett a Helloween. Ráadásul nem is akármilyennel, hiszen már a Pumpkins United turnén is mindhárom énekesük (Andy Deris, Kai Hansen és a sokak által visszavárt Michael Kiske) egyenlő félként szerepelt. A turné apropóján fel is vettek egy új számot Pumpkins United címmel, ami a régi idők hangulatát idézi meg:

Persze egyetlen közös számból még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Pont ezért volt izgalmas kérdés, hogy vajon egy teljes nagylemezt is képesek-e megtölteni jó számokkal. Nos, a válasz: IGEN. Nagybetűs IGEN. Az egyik legjobb Helloween lemezt készítették el. A külföldi kritikák egy része nemcsak hogy az év power metal lemezének titulálta, hanem egyenesen a Keeper… lemezek méltó utódjának is. Sőt, olyan kritika is volt, amelyik a power metal újradefiniálásának tartotta. És persze vannak a nem ennyire dicsérő kritikák, amelyek 10-ből 6,5-8 pont közöttire értékelik. Egy dologban viszont valamennyi bíráló egyetért: az idei a Dark Ride (mások szerint a Gambling with the Devil) utáni korszak legjobb Helloween lemeze.

Ha a Pink Bubbles Go Ape és a Chameleon helyett ezzel a lemezzel jöttek volna elő 1991-ben, akkor nincs nagy bukás és földbeállás, hanem az Iron Maidennel és Metallicával együtt emlegetetnék őket. (Persze ez logikai önellentmondás, hiszen ha nem száll ki Hansen és Kiske, akkor nem jött volna Deris, és akkor nem születik meg a Time of the Oath/Better than Raw/Dark Ride szentháromság, és nincs Gambling with the Devil sem.)

Az új lemez a Keeper… korszakot idézi meg. Nem annak az utánzata, nem egy közönséges replika, hanem hangulatában és hangzásában hozza vissza azokat az éveket. A hangzást nem véletlenül írom, ugyanis a lemezt nem a manapság szokásos digitális módon, hanem a 80-as évekbeli analóg technikával vették fel. Sőt, a dobos Dani Löble a zenekar eredeti ütősének, Ingo Schwichtenbergnek (R.I.P.) a dobszerkóján játszotta fel a lemezt, ezzel is tisztelegve előtte.

A lemezből árad a dinamika, az erő, a lendület és a frissesség. Szerkezete a Keeper-albumok struktúráját idézi: egy gyors power/speed metal nóta nyitja és egy csaknem negyedórás eposz zárja le a lemezt, köztük pedig változatos számok követik egymást, amelyekben Hansen-Weikath páros ikerszólói léggitározásra késztetik, Kiske hangja pedig a mennyekbe repíti a hallgatót.

A lemezborító – mint azt már korábban is írtam – a Walls of Jericho, a Keeper of the Seven Keys 1-2, a Master of the Ring és a The Time of the Oath lemezeket idézi meg. És itt álljunk meg egy kicsit, mert nagyon régóta ez a csapat első igazán komoly, festett lemezborítója a gagyi CGI animáció helyett. Az alkotást az az Eliran Kantor festette, aki korábban már a Testamentnek, a My Dying Bride-nak, a Soulfly-nak, a Heaven Shall Burn-nek, a Sodomnak, a Tristaniának, a Havoknak, az Iced Earth-nek, a Crowbarnak, a Kataklysm-nek és más thrash, death, black, gothic, doom és extrém metal bandának is készített hasonló műveket, illetve Hansennel is dolgozott már együtt a XXX – Three Decades in Metal lemez borítóján. A borítón ott van a Walls of Jericho trombitája, a Keeper-lemezek hét kulcsa, a Keeper… 1 és a Time… lemezen látható, hét kulcsot őrző misztikus alak, a Master… album csillagai a kulcsok őrében, továbbá a Time… lemezre utaló óra. A Keeper… 2 lemez kulcsért kinyúló keze is helyet kapott a képen, de ezúttal a teljes démon/Sátán alakkal. A trombitát megfújó Gábriel arkangyal pedig egy gyűrűt visel az ujján, ami szintén a Master… album gyűrűire utal.

De nézzük, milyen maga a zenei anyag! A lemez egy, a Slayer South of Heaven korszakára hajazó intrót követően egy power/speed bombával indít, amiben minden benne van, ami miatt a rajongók ezt a stílust kedvelik: gyorsaság, erős, dinamika, nagyívű kórusok, dallamos ikergitárszóló, ezeken kívül pedig Hansen még Rob Halford bátyó painkilleres oldalát is megidézi, de a Gamma Ray-rajongók sem maradnak ínyencfalatok nélkül.

A Fear of the Fallen az akusztikus indítás után szintén igazi power/speed szörnyeteggé válik, ahol Kiske a refrénben a csillagokat is leénekli. A szám nem végig gyors, a speed-es részeket lassabb, elmélkedős részek szakítják meg. Ez a kontraszt jót tesz a számnak, amit tovább erősít a két énekes közti különbség: Deris és Kiske is azt énekli, ami a hangjának a legjobban áll. Így a szám végig megtartja dinamikáját:

A power/speed metal bombák közé tartozik még a Rise Without Chains és a Down in the Dumps is. A Robot King szintén a gyorsabb számok közé tartozik, bár ez egy kicsit lazább, rockosabb nóta a fentieknél, viszont ebben van a kedvenc gitárszólóm. A Helloween-től soha nem állt távol a komolyzene és az, hogy annak hatásait beleépítse a zenébe. De itt nem a szokásos Hansen-Weiki-Gerstner gitárszólóról van szó, hanem szó szerint komolyzenei futamok gitárra való átírásáról á la Yngwie J. Malmsteen és a Malmsteen-en nevelkedett japán power metal gitárosok, például Hizaki (Versailles) és Syu (Galneryus).

Erre a lemezre sem humoros számok, sem lírai szerzemények nem kerültek fel. De azért ezen is van rádióbarát dal: a Best Time egy laza sláger, ami leginkább a Judas Priest Turbo korszakát idézi. Az Angels szintén a zenekar könnyedebb oldalát mutatja meg Kiske zseniális hangjával, ahol a középtempós, keményebb részek a zongorás lassabb témákkal váltakoznak. Egy kicsit az Angra progresszívebb tételei, a Night at the Opera korszakbeli Queen és a Pink Bubbles… lemez Mankind című száma jut eszembe róla:

Az Indestructible egy tempós szám együtt énekelhető refrénnel, a Mass Pollution és a Cyanide pedig a zenekar modernebb, Deris korszakbeli oldalát képviseli. Az Orbit egy rövid intró a lemez betetőzéséhez, a 12 percnél hosszabb Hansen-szerzeményhez, az epikus Skyfallhoz. Ez nemcsak a lemez csúcspontja, hanem a zenekaré is. A Helloween mindig is zseniális eposzokat tudott írni (Halloween, a Keeper… és a The Dark Ride címadói, Mankind, King for a 1000 Years, Occasia Avenue, Nabatea, Mission Motherland), de ez az egyik legzseniálisabb mesterművük. Mondjuk, nem a nagylemezes verziót értem ezen, hanem a maxira feltett alternatív énekváltozatot, amiben Deris Kiskével egyenlő szerepet kap. Mert a lemezváltozaton Kiske a főszereplő. A hangja mennyei, és olyan érzése van az embernek, mintha a dal a Keeper… 2 soha ki nem adott tétele lenne. De az alternatív változat sokkal jobb: Kiske magasai és Deris minden hangulatot előadni képes hangja nagyon jól kiegészítik egymást, amihez a középrészben, egy kis fan service-ként Hansen éneke társul. A gitárszólók pedig mint egy másik világ: ugyanaz az érzés, mint amikor annak idején a Halloween vagy az I’m Alive/Twilight of the Gods szólóit hallgattam. A Skyfallhoz egyébként egy nagyon látványos videóklip is készült:

De ugyanúgy, mint a Halloween című számuk esetében, a rövidített klipváltozat zeneileg a közelébe sem ér a teljes 12 perc feletti nótának.

Ja, és persze a Helloween-nél szokás, hogy a legjobb számaik egy részét csak bónuszként lehet elérni (Madness of the Crowds, Delivering Us from Temptation, Find My Freedom, Faster We Fall, Free World, Revolution stb). Ez most is így van: a Golden Times (az egyik első számú kedvencemmé vált az új számaik közül) és a We Are Real simán felkerülhetett volna a lemezre. Nem is értem, hogy miért nem így történt.

Az idei Helloween album egy zseniális lemez. Nem csak a The Dark Ride/Gambling with the Devil óta a legjobb lemezük, de nyugodtan oda lehet tenni a Walls of Jericho, Keeper of the Seven Keys 1-2, Master of the Rings, The Time of the Oath, Better than Raw, The Dark Ride, Gambling with the Devil és a 7 Sinners lemezek mellé. Dinamika, erő, lendület, fogós dallamok, léggitározásra késztető iker- (vagy inkább tripla) gitárszólók, zseniális énektémák…

Három gitáros és három énekes szerepel a csapatban, de senki nem játssza túl a másikat, hanem mindenki azt csinálja, amiben a legjobb, legyen szó énekről vagy gitárról. A zenészek tökéletesen kiegészítik egymást, és pontosan erre van szükség, mindegyiküknek a saját egyéni stílusára. A dob és a basszus pedig nemcsak az alapokat adja alájuk, hanem önálló jogú hangszerként színesíti a zenét. Az egó és a régi sérelmek félretéve, és csak a zenei profizmus van.

About Fehérfarkas 37 Articles
Már a gimiben is írt verseket és zenekritikákat egy igazi underground, amatőr vidéki újságba. Zeneileg mindenevő: a metal a kedvence, de komolyzenétől a fémzenén át az elektronikus zenéig mindenre nyitott, ha az minőségi muzsika.

3 Comments

  1. A Keeper lemezek sokáig gúzsba kötötték a zenekart. Évtizedeken keresztül mindenki (vagy legalábbis nagyon sokan) a Keeperek folytatását várta. Most tényleg elkészült egy olyan lemez, ami hnagulatában, fílingjáben simán a Keeper 2 után kijöhetett volna úgy 1990 környékén. De Keeper 3-nak nem nevezném.
    Több okból sem:

    Egyszért hivatalos Keeper 3 már elkészült Keeper of the Seven keys: The Legacy címmel 2005-ben. Ez a dupla CD-s lemez nem volt rossz, de a nagyon magas elvárásoknak nem tudott megfelelni (főleg Kiske hangja és Hansen gitárjátéka is dalai nélkül). Nekem ez a lemez nagyon tetszik, pár all time favorite kedvencem is rajta van (a 2 db 13 perc feletti epikus szám + Born on Judgement Day), de 1 CD bőven elég lett volna. A kevesebb néha több: mert a 2 CD miatt jópár töltelékdal is felkerült. Vagyis rossznak nem rossz a Keeper Legacy, de nemcsak a Keeper lemezekhez nem ér fel, de a Master/Time/Better/Dark második aranykorszakhoz sem, sőt a Legacy után adták ki az ezredforduló utáni legjobb lemezüket a Gamblingot (2007-ben).
    Pontosabban az ezredforduló utáni korszakuk 2. legjobb lemezét, mert az idei még a Gamblingnál is jobb.

    Másrészt nem hivatalosan már többen is elkészítették a Keeper 3-at.
    Elsőként maga Kai Hansen az első Gamma Ray lemezzel a Heading for Tomorrow lemezzel 1990-ben. Még a számos sorrendje és a lemez felépítése is a Keeper lemezeket idézi: into + Power/Speed kezdés, illetve közel 1/4 órás epikus zárótétel, köztük pedig változatos dalok Hansenes szólókkal, és kiskés énekhanggal (Sheepers hangja valahol félúton Kiske és Halford között mozog).
    De ott az Avantasia Metal Opera 1-2 lemezei is, amelyeken az eredeti Helloween felállásból 3-an is játszanak: Hansen, Kiske és Grosskopf. És a zene is eléggé odatehető a Keeper lemezek mellé.

    Harmadrészt pedig maga a Helloween is elkészítette a a saját igazi Keeper 3 lemezét, ráadásul 2x egymás után:
    az egyik a Master of the Rings 2004-ben, ami a Keeper 2 lágyabb irányát viszi tovább (azért 3 igazi Power Metal szám erre is felkerült, amiből 2 mai napig koncertek közönségkedvence: Sole Survivor és a When the Raing Grows). Még a CD borító belsejében levő szövegben is a Keeperre utalnak.
    Sokan leszólják ezt a lemezt, de az eladási számok alapján ez az egyik legsikeresebb lemezük, ami nemcsak a Chameleon utáni Metalhoz visszatérést mutatta meg, hanem a Power/Speed helyett inkább Heavy-sebb stílusa miatt rengeteg új rajongót is bevonzott, akik az Iron Maiden, Accept, Guns n’ Roses, Stormwitch, Saxon, Judas Priestnél keményebb zenéket már nem szerették. Nekik a Master telitalálat volt.
    Akik viszont a gyorsabb, keményebb igazi Power és Speed Metalt szeretik, nekik pedig ott van a Time of the Oath lemez 2006-ból, ami már a külső borítóján is a Keepert idézi meg, és egyből az I’m Alive ikertestvérével a We Burnnel nyit. Akik az Eagle Fly Free miatt szeretik a tökfejeket, azok számára ott van még a gyorsaságban a Jericho lemezre is simán felkerülhetett volna Before the War, meg a mai napig az egyik legnagyobb kedvenc Helloween számom: a Kings Will Be Kings. A Power című számuk pedig nem véletlen vált a mai napig a koncertek egyik kedvencévé. Persze a lemez nemcsak a múltból él, hanem amikor az epikus Mission Motherland-et vagy a címadó Time of the Oathot meghallja a hallgató, akkor tudja, hogy a zenekar itt valami teljesen újat rakott le az európai Power Metal szintérre.

    Számomra ez a 4 lemez (az Avantasia Metal Opera 1-2-t egynek számítom) az igazi Keeper 3.
    Persze Brazíliától Japánig sokan utánozták a Keeper lemezeket, és vannak köztük zseniális zenekarok, de a Keeper 3 címre számomra ez a 4 lemez a méltó.

    Aminek viszont örülök, hogy az új Helloween nem akart a Keeper 3 lenni. A Keeper elvárásokkal sikerült ennyi évtized után végre leszámolni a zenekarnak ezzel a lemezzel. Ez a lemez azt mutatja meg, hogy milyen lett volna a Helloween a Keeper lemezek UTÁN a Pink Bubbles*** és a Chameleon*** HELYETT, ha nincsenek a személyi problémák, nincsen Hansen kilépése, nincsen Kiske akusztikus mániája, nincsen a zenekar akkori kreatív alkotótevékenységét nehezítő éveken keresztüli bírósági pereskedés (a lemezkiadóváltás miatt, ami miatt 3 éven keresztül sem új lemezt nem adhattak ki, sem pedig koncertezni sem koncertezhettek – mindezt a fájletöltős/streaming/jutyúb korszak előtt!!!).

    *** ezzel nem a Pink Bubblest és a Chameleont akarom leszólni, mert nem rossz lemezek azok, csak éppenséggel a Pink Bubbles az első 3 lemezükhöz színvonalában nem ért fel, azt a nagyon magasra rakott lécet nem tudta megugrani. A Chameleon viszont művészileg nagyon igényes, és nagyon magas színvonalú lemez, csak éppenséggel 1-2 szám kivételével (First Time, Giants) egyáltalán nem Metal lemez. Ha nem a jogi problémák elhárulta utáni nagy visszatérő lemezként adják ki, amikor mindenki a Power/Speed királyainak igazi visszatérésére várt (amikor a Grunge amúgy is komoly sebeket ejtett a True Metalon), hanem egy bónusz kiadványként (mint pl. a feldolgozáslemezüket), akkor nem állt volna a földbe a zenekar, hogy aztán Kiskét váltva Andi Derissel egy teljes rebootot csinálva induljanak újra.

  2. Ha valamibe az új lemez kapcsán bele akarok kötni, mert miért ne kössek bele én is alapon, akkor abban, hogy az új lemezen nincsen Paint a New World, Mirror, Mirror, Escalation 666, Madness of the Crowds (hűű wazze de durva lenne egy ilyen az új lemezen 😀 😀 😀 ), Are You Metal, Mindnight Sun, If I Could Fly, Dark Ride, Mission Motherland, Revelation vagy egy Occassia Avenue féle igazi modern Helloween szám, amelyek a Deris korszak csúcspontjai.

    De arra is kiváncsi lettem volna, ha az új lemezt a slayeres South of Heaven-es intro után nem egy régivágású old school Power/Speed tétel kezdi, hanem a Push vagy Kill It vagy az Are You Metal féle modern durvulat. 😀 😀 😀

    Persze, csak azért írtam le ezt, mert sokan írják a különböző fórumokon és lemezkritikák alá a kommentekbe, hogy mi tetszik illetve nem tetszik az új Helloween lemezen, vagy az ő ízlésük szerint milyennek kellett volna lenni.
    Szerintem az a jó, hogy nincs két egyforma lemezük, és ez a lemes se nem Keeper 1-2-nek a 2.0 verziója, de nem is a Deris korszak valamelyikének a 2.0 verziója, hanem egy saját önálló, friss lemez önálló létjogosultsággal. Ami ugyan fílingjében visszahozza a régi időket, de csak fílingjében, mert zeneileg nem annak/azoknak a kópiája. Ezért nincs is értelme abba belekötni, hogy ki mit/milyen jellegű számot hiányol az új lemezről.

    Ez a lemez olyan számomra, mint a Firepower a Judas Priesttől: egy igazi zseniális „visszatérés” (azért idézőjelben, hiszen nem szűntek meg, csak zeneileg/zenei minőségileg tértek vissza a klasszikus lemezeikhez felérő lemezzel). Egy stílusteremtő zenekar esetében sok évtizeddel későbbi idősebb korukban már nem azt várja el az ember, hogy idősen is új stílust teremtsenek, hanem azt, hogy a saját maguk által teremtett stílusban megmutassák, hogy ők mégiscsak ők a stílus királyai. Hiszen a verseny nagyon éles, mert az évtizedek során rengeteg profi és első osztályú zenekar jött létre mindkét zenekar által létrehozott stílusokban. Egyszer a 90-es évek elején a Helloween már átadta a koronát és a zászlót másoknak, most visszavette.

  3. Az új Helloween lemez a németországi, a sapnyolországi és az angliai UK Rock and Metal eladási listákon az 1. helyen végzett. Japánban a 6. helyen. Svájcban és Finnországban a 2. helyen. Svédországban és Ausztriában a 3. helyen. Belgiumban, CSehországban és Portugáliában az 5. helyen. Ami európai Metal zenekartól ritkaság az az, hogy az USÁ-ban Billboard 200-ban nemcsak bekerült, hanem a 35. helyre került. Ezzel az egyik legsikeresebb közé került.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*