Hat lemezről röviden

Az elmúlt időszakban számos, általam erősen várt anyag látott napvilágot, ám különböző okok miatt végül úgy döntöttem, hogy néhányukról nem írok önálló cikket. Elhallgatni azonban nem akartam a véleményemet, illetve ezeket a lemezeket is mindenképpen a figyelmetekbe szerettem volna ajánlani, így most csupán röviden, egy-két bekezdésben emlékezem meg róluk.

Az első kategória két versenyzője idén semmi olyannal nem rukkolt elő, amit eddig ne hallottunk volna tőlük, a második négy albumon hallható zenét pedig szimplán nem nevezném heavy metalnak, s így ezek egy kissé kakukktojásnak tűnnének a Rattle Inc. fémesen csörgő-zörgő kínálatában.

Dejá vu

Flotsam and Jetsam: Blood in the Water

Zenészek gyakran állítanak olyat, hogy a most készülő lemez az eddigi legerősebb anyaguk, a rajongók pedig reménykednek, hogy hátha tényleg így lesz. Most is valami hasonló történt: Steve Conley gitáros elmondta, komoly fejtörést okozott számukra, hogy mely számokat tegyék fel az albumra, ugyanis azt érezték, a megírt dalok között egyetlen tölteléknóta sincs.

A 2016-os Flotsam and Jetsam és a tavalyelőtti The End of Chaos lemez után valami hasonlóan ütőset vártam, ám sajnos csalódnom kellett: jó néhány hallgatás után is úgy érzem, hogy Michael Gilberték rutinból összehoztak egy tőlük megszokott hangzású és színvonalú anyagot – amiről éppen csak a slágereket, emlékezetes nótákat hagyták le. Hiába kerestem egy újabb Iron Maident vagy Controlt, az idei albumról hiányzik az ilyen kiemelkedő szerzemény. Hallgatás közben a címadó Blood in the Water és az Undone is működik, de utólag ezek főtémáját, refrénjét sem tudom felidézni. Egyszóval az idei anyag nem hagy bennem olyan mély nyomot (vagy csak lassabban érik be), mint elődei.

Bloodbound: Creatures of the Dark Realm

Az immáron kilenclemezes Bloodbounddal csupán legutóbbi albuma, a 2019-es Rise of the Dragon Empire kapcsán kötöttem ismeretséget, aminek köszönhetően viszont azonnal nagy kedvencemmé vált a csapat. Ugyanakkor lehet, hogy ez is olyan zene, amivel az ember könnyen, rövid idő alatt túl tudja adagolni magát. Az Olsson tesók zenekara azt az ultradallamos, szintis, európai heavy/power muzsikát műveli felsőfokon, mint amit a Keeper…-korszakos Helloween, az Edguy vagy a HammerFall is játszott/játszik, de ha egy zenekart kell említeni, akkor számomra egyértelműen ők a korai Freedom Call világának méltó örökösei.

Na, itt tényleg belefulladunk a slágernótákba, de hát mit írjon ezekről a kritikus: hogy ugyanolyan jók, mint az előző album dalai vagy még talán jobbak is? Hogy minden egyes szám fénye elhomályosítja az előtte elhangzott szerzeményét? És talán éppen ezért sok a jóból a Creatures…, ezért lesz elegendő tőlük egy jó időre ez az album is. Vagy az előző. Vagy bármelyik másik. És bármilyen abszurdan is hangzik, bár valószínűleg 5 pontot adnék rá, talán éppen ezért nem lesz ott az idei Bloodbound-lemez az év végi Top 10-es listámon. (Vagy mégis? 🙂 ) A When Fate Is Calling-nak persze bérelt helye van nálam 2021 legjobb dalai között, de a Death Will Lead the Way és a The Gargoyles Gate is ott száguld szorosan a nyomában, mögöttük pedig a March into War és a The Wicked and the Weak. Óriási anyag, csak éppen hallottunk már tőlük ilyet.

Határeset

Die Krupps: Songs from the Dark Side of Heaven

Idén egy feldolgozásalbummal állt elő Jürgen Engler és csapata, azonban az áthallásos cím és a borító ellenére egyetlen Pink Floyd-átirat sem kapott helyet a programban, van viszont Sparks, Devo, The Stranglers és Gang of Four nóta, a rockosabb vonalat pedig egy Queen- és egy Blue Öyster Cult-cover képviseli.

Különösebben nem erőszakolták meg az eredetiket, így a végeredmény egy nem igazán acélos korong. Inkább elektronika, mint gitár, inkább táncos ritmusok, mint feszes fejrázás. Önfeledt szórakozás – valószínűleg nemcsak nekünk, hanem a zenészek számára is. Én azonban továbbra is inkább a 90-es években született Die Krupps-klasszikusokra szavazok.

Sumo Cyco: Initiation

A kanadai alternatív/punk rock csapat és excentrikus énekesnője, Skye Sweetnam 2014-es bemutatkozó albumával, a Lost in Cyco City-vel irányította magára a figyelmemet, s bár a három évvel későbbi Opus Mar-t még nem gyűjtöttem be a kollekciómba, az idei lemezre igencsak kíváncsi voltam, és nem is csalódtam benne. Aki eddig nem hallgatta volna őket, ne várjon folyamatos zúzást, inkább egy sokszínű egyveleget, amelynek a pop éppúgy alapkomponense, mint a durvulás vagy az alig leplezett reggae-hatások. Éppen ezért kézenfekvő párhuzamként kínálkozik a Wales-i Skindred (és nem csak azért, mert már volt kooperáció utóbbi banda frontembere, Benji Webbe és a kanadai pop-punkok között), valamint a Guano Apes is.

A Sumo Cyco egy óriási anyagot tett le az asztalra, ami tele van lendülettel, fülbemászó slágerekkel, tempó- és hangulatváltásokkal. A Bloodbound új lemezéhez hasonlóan ez is egy „all killer, no filler” anyag, nem is igen tudnék kedvencet kiemelni róla, s bár metalnak csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető, nálam erősen év végi Top 10-esélyes.

The Offspring: Let the Bad Times Roll

Nem tisztem a 90-es években megizmosodó gumipunk mozgalom védelmére kelni, azt azonban nem hallgatom el, hogy a Smash és a Dookie albumok óta csípem a The Offspring és a Green Day muzsikáját és hellyel-közzel követem is a két csapat pályafutását. Nekem bejön Dexter Hollandék intelligens lázadása, az énekes diszkrét óbégatása és a három akkordot ellenpontozó társadalomkritikus szövegek.

Mint annyi minden másból, mainstream punkból is megárt a sok, így aztán az ezredfordulón le is csatlakoztam Noodles-ékről, és csak most találtunk újra egymásra. Azt mondhatom, hogy a srácok semmit nem változtak az elmúlt két évtizedben, bár ahogy azt már mások is megállapították, némi Bad Religion-hatás azért beszivárgott a zenéjükbe (This Is Not Utopia). Bírom az olyan lötyögős lazulásokat is, mint a címadó vagy a fúvósokkal megbolondított We Never Have Sex Anymore. A Grieg-féle In the Hall of the Mountain King átiratát viszont abszolút feleslegesnek, oda nem illőnek érzem.

Az új The Offspring lemez már nyilván nem lesz akkora durranás, mint a Smash volt 94-ben vagy az Americana négy évvel később, számomra azonban a LtBTR így is átlagon felüli alkotás.

Jess and the Ancient Ones: Vertigo

A neve alapján amerikainak gondolhatnánk a zenekart, holott egy finn csapatról van szó, akik az ideivel együtt négy nagylemezt és egy EP-t jelentettek meg. Én az együttes nevét viselő, 2012-es debüttel ismertem meg őket, és a Vertigo is ugyanazt a magas színvonalú, pszichedelikus okkult rockot rejti, mint a bemutatkozó album. Olyan jó nevű formációkkal emlegetik őket együtt, mint a Blood Ceremony, a The Devil’s Blood, a The Oath vagy az Avatarium, engem viszont legalább ennyire emlékeztetnek a 60-as, 70-es évek hasonló stílusban alkotó zenekaraira.

Vagyis a megszólalás kőkeményen retró, viszont a finn csapat kevésbé súlyos muzsikát játszik, mint az említett pályatársak. Jess, eredeti nevén Jasmin Saarela fantasztikus alt hanggal rendelkezik; a feleségemnek úgy jellemeztem a csapat zenéjét, mintha a világhírű angol énekesnő, Adele rockzenében jeleskedne. Igazi utazó muzsika, amelyben a szintetizátor egyenrangú szerepet játszik a gitárral. Kedvenc dalaim a World Paranormal és a Talking Board, de egy gyengébb nótát sem tudnék említeni az albumról. Jessék leginkább a The Devil’s Blood után maradt űrt tölthetik be, bár a JATAO nem játszik olyan gonosz zenét, mint Faridáék egy évtizeddel korábban.