Fear Factory: Aggression Continuum (2021)

Jóból is megárt a sok, tartja a mondás, és ez – részemről – a Fear Factory muzsikájára is igaz. A Demanufacture album máig nagy kedvencem, a csapat pályafutását azonban csak a 2004-es Archetype-ig követtem, mivel Dino Cazaresék alkotásait egyre kevésbé éreztem kiemelkedőnek; a lemezeiken hallható muzsika számomra egyre inkább kiszámíthatóvá, hogy azt ne mondjam, önismétlővé vált. Így aztán elengedtem őket, most viszont, az új album kapcsán adtam nekik egy esélyt. Egyrészt, mert már rég hallottam tőlük új anyagot, sőt a már említett Demanufacture-ön kívül hosszú ideje nem pörgettem le más FF-lemezt. Másrészt kíváncsi voltam az új énekesre. 🙂

És itt jön a „tévedések vígjátéka”, amihez tudni kell, hogy a híreknek első körben csupán a címét olvasom el, és ha azok felkeltik az érdeklődésemet, mélyedek el a tartalmukban. S mivel már jó ideje nem vagyok a Fear Factory követője, megelégedtem annyi információval, hogy Burton C. Bell tavaly hivatalosan is kilépett a csapatból, Cazares pedig egyelőre nem akarja felfedni az új frontember kilétét. Mindezekből azt szűrtem le, hogy az idei albumon már az új énekhang lesz hallható. Meg is lepődtem, mennyire hasonlít Burton orgánumára… 🙂 Azóta természetesen számomra is kiderült, hogy az Aggression Continuum dalait még 2017-ben rögzítették, vagyis ezen a lemezen is Bell énekel.

A csapat ütőse csaknem egy évtizede Mike Heller, úgyhogy a 2015-ös Genexus után itt is az ő játéka hallható. A gitár mellett állítólag a basszustémákat is Dino játszotta fel, ami azért furcsa, mert a Metal Archives és a Wikipédia szerint  is a jelenlegi bőgős, Tony Campos 2015 óta a zenekar tagja… Rhys Fulbert nyugodtan nevezhetjük a banda tiszteletbeli tagjának, hiszen a mostani már a nyolcadik félelemgyári korong, amin ő felel az „űrkorszaki” megszólalásért, vagyis a digitális programozásért. Mellette három vendégmuzsikus – Igor Khoroshev, Max Karon és Giuseppe Bassi – erősített még rá a zene szintis, elektronikus felhangjaira.

Mike Heller, Tony Campos, Dino Cazares és Burton C. Bell

Próbáljuk meg elképzelni (tudom, nem lesz egyszerű), hogy soha nem létezett a Soul of a New Machine album, sem a Demanufacture, és az Aggression Continuum egy tehetséges, újító szellemű csapat bemutatkozó anyaga. De úgy is hasonló benyomásunk lehet az idei lemezről, ha jó ideje nem hallgattuk a Cazaresék védjegyének számító, azonnal felismerhető muzsikát. Azzal együtt, hogy a zenekar semmi meglepővel nem áll elő (a gépiesen kattogó, duhogó témákra Burton hol hörgi, hol pedig dallamosan énekli a maga témáit), a most megjelent korong – számomra – egy üdítően friss, fülbemászó melódiákkal sűrűn megspékelt alkotás, amit sokadik alkalommal is élmény hallgatni.

A Fear Factory muzsikáját soha nem volt nehéz elképzelni egy poszt-apokaliptikus sci-fi zenei aláfestéseként. Az idei anyag különösen alkalmas lenne erre a szerepre: több helyen hallunk benne narrációt és a samplerek, billentyűs hangszerek is a futurisztikus hangulat megteremtését segítik. Bell torkából korábban is remek dallamok törtek elő, ezek azonban a 90-es években még kisebbségben maradtak az agresszív énekkel szemben. Mostanra viszont eltolódtak az arányok (nem ismerem az utóbbi néhány albumot, így nem tudom, hogy azoknál is megtörtént-e már ez a váltás), amit hallva a death metal-rajongók akár felpuhulással, elslágeresedéssel is vádolhatnák a csapatot. Valamennyi nótában helyet kapott legalább egy fülbemászó melódia: a Purity például FF-mércével mérve egy kifejezetten könnyed dal, a lemez egyik slágere (a nyitó riffje viszont éppen hogy a Demanufacture albumot idézi). De ugyanilyen „felhasználóbarát” a lemezt nyitó Recode, a Cognitive Dissonance és a Monolith is – de valójában az album összes nótáját ide sorolhatnám.

A hangszeres alapokba legfeljebb annyiban lehetne belekötni, hogy Cazaresék – akárcsak a Motörhead vagy az AC/DC – a kezdetektől ugyanazt a muzsikát játsszák. Szerintem felesleges kukacoskodni: a Fear Factory-nek ez a stílus és hangzás adja az egyediségét, a feladatuk mindössze annyi, hogy izgalmasak tudjanak maradni, albumról albumra emlékezetes nótákkal álljanak elő. Volt, amikor ez kevésbé sikerült nekik, most viszont igen. Ha eddig véletlenül kimaradt volna az életedből a csapat muzsikája, akár ezzel az albummal is kezdheted az ismerkedést. Én pedig ezek után tényleg kíváncsi leszek arra, hogy Cazares kivel kívánja pótolni az aranytorkú énekest, és hogy Bell a jövőben milyen zenéhez adja a hangját.

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

  1. Nem akarok kukacoskodni,( ja igen) de ezen az anyagon bealudtam. A Cyberpunk 2077 trackjai innovatívabbaknak tűnnek. A Code Orange utsó opuszáról nem is szólva. Dino kurva jó fej, tény.Meg kell a zsé., és nem vetem meg ezért.Simán benne van az a poti mint Reznorban Ha eleresztené magát simán tudna olyan cuccokat tolni, mint a Thy Catafalque, vagy az Igorrr. De ott van pl az Exhorder…..

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*