Esa Holopainen: Silver Lake (2021)

Nem vagyok akkora Amorphis-rajongó, hogy visszafojtott lélegzettel vártam volna a főnök (a csapatot alapító gitáros-dalszerző), Esa Holopainen szólóalbumát. Arra azonban kíváncsi voltam, hogy ez alkalommal vajon milyen zenei kalandozásra invitál bennünket, amire az anyazenekar lemezein ne lett volna lehetősége. Másrészt a neves vendégénekesek illusztris listája is csalogatóan hatott rám. Azt persze valószínűleg mindenki sejti, hogy hősünk nem tudott kibújni a bőréből, és a Silver Lake dalain nagyon is érezhető a neves finn csapat védjegyének számító hangzás és hangulat. Mondjuk azt, hogy egy Amorphis light-ot kapunk, amiben Esa nagyobb teret enged az északi tundrák jeges fuvallatától borzongó lélek rezdüléseinek, és természetesen a szólisták egyéni karaktere is sokszínűvé varázsolja a palettát, eltávolítva ezzel a végeredményt az alapcsapat munkásságától.

A zenei gyökereket persze nem lehet eltagadni: a jól ismert, hullámzó, hömpölygő gitársound, amelyet selymesen suhogó szintihangzás mos alá, egyik 21. századi Amorphis-album világától sem lenne idegen. Talán Holopainen gitárjátékára vetül valamivel több fény ezen az albumon, de ez sem tolakodóan, a többi hangszerest háttérbe szorítva történik. S ha már a zenésztársak szóba kerültek: Gas Lipstick-et, a HIM egykori ütősét leszámítva számomra ismeretlen muzsikusokról van szó, akik sejthetően Holopainen szakmai baráti körébe tartoznak. Az alapcsapatot Esa mellett Pasi Heikkilä basszusgitáros, Sampo Haapaniemi dobos és Vili Itäpelto billentyűs alkotja, hozzájuk csapódnak alkalmi jelleggel egyéb hangszeresek – furulyás, szaxofonos –, illetve vokalisták.

A csodaszép címadó nóta fél-akusztikus lírája rögtön az elején megteremti az elmélyüléshez szükséges emelkedett, bensőséges hangulatot. Ezt máris tekinthetjük a gitáros jutalomjátékának: ehhez hasonló, andalító pillanatokra Amorphis-lemezeken ritkán szokott sor kerülni. Jonas Renske, a Katatonia frontembere két számot is kapott. Tenorja remekül passzol ehhez a muzsikához. Az első általa énekelt dal, a Sentiment is akusztikus alapokról indul, libbenő, hintáztató ritmusait fuvola hangja lassítja, állítja le kíméletes szelídséggel.

A lemez első igazi csúcspontja a Storm, amelyet Håkan Hemlin, a Nordman nevű svéd etno-rock duó énekese ad elő. Nemcsak a refrén fülbemászóan dallamos, de Holopainen szólója és a dal tempója is magával ragadó.

Az egyik kakukktojás az albumon az Einar Solberg (Leprous) által prezentált Ray of Light, ami olyan, mint egy kissé rockosított, a 90-es évek első feléből származó diszkó nóta. Mintha George Michael vagy Jimmy Somerville ragadta volna magához a mikrofont… s mindezt az orkesztra markáns basszus- és csilingelő szintihangokkal festi alá. Gáznak nem mondanám, inkább csak meglepő, és Holopainen sokszínű zenei érdeklődését bizonyítja.

Az ezt követő Alkusointu, ha lehet, még egzotikusabb. Főszereplője a népszerű finn színész, az idén már 76 esztendős Vesa-Matti Loiri, aki anyanyelvén beszél rá a fájdalmasan szép muzsikára, a hatást pedig szaxofon bevetésével és egy kisebb billentyűszólóval igyekeznek a végletekig fokozni.

Amorphis-fanoknak nem kell bemutatni az In Her Solitude előadóját, hiszen Tomi Joutsen orgánuma ezer kilométerről is felismerhető, és jó ideje szintén az egyik alapkomponense a finnek muzsikájának. Itt hörgéséből és dallamos énekéből is kaphatunk ízelítőt, a középrészben pedig angyali női hangok lebegnek el a zenei hullámai fölött.

Kezdése alapján a Promising Sun-t is vélhetnénk Amorphis-szerzeménynek, a mikrofon mögött azonban itt a Soilwork pacsirtája, Björn „Speed” Strid áll. Számomra egy kicsit túlságosan is lágy az éneke, és körülötte a zene is megmarad langymeleg hőfokon. Nálam leginkább ez a dal húzza lefelé az átlagot, mivel – a lemez jó néhány másik nótájával szemben – semmilyen téren nem nyújt kiemelkedőt.

Kedvenc dalom az albumról – ki gondolta volna? – az Anneke Van Giersbergen hangján felcsendülő Fading Moon. Úgy tűnik, a holland énekesnő nemcsak Arjen Lucassennek és Devin Townsendnek, hanem újabban Holopainennek is az egyik első számú múzsája. (Emlékezhetünk, Anneke az Amorphis legutóbbi albumán, a 2018-as Queen of Time-on is „szóhoz” jutott.) Ez a nóta egy szokatlanul izgalmas kentaur: mintha két különböző számból vágták volna össze. A verzedallam nem különösebben fogós, a zene is fáradt középtempós, a refrénhez azonban begyújtják a rakétákat, és – számomra – az év egyik legjobb énektémáját vezetik elő.

A műsort záró Apprentice-ben újra Jonas Renkse remekel: hangja elringat, „king of nothing/ruler of everything” sorai pedig mélyen megragadnak bennem. A dal szövegében még nem állt módomban elmélyedni, az idézett szavakat azonban nem nehéz magára a zenére vonatkoztatni: nem királya semminek, mégis ural mindent az életemben, életünkben. A Silver Lake pedig egy majdnem tökéletes zenei élmény – és nem csak az északi muzsikák szerelmesei számára.

About Coly 1043 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*