Nem szokásom szubjektív listák élbolyából válogatni magamnak kedvenceket, de ezzel a lemezzel kapcsolatban lépten-nyomon olyan véleményekbe botlottam, amelyek felkeltették a kíváncsiságomat – a zenekarnév meg pláne. A Dune szó láttán azonnal dobban egyet a szívem, és máris baráti gesztussal fordulok bármi felé, ami ezt a nevet vagy címet viseli – vagy csak utal rá valamivel –, akár a regényeken és a Lynch-féle adaptáció kontextusán túlról is. Az alapvető szimpátia tehát adott volt, és a körülöttük érzékelhető lelkesedésféle engem is magával ragadott. Ez az album úgy jött szembe, hogy nem lehetett kitérni előle. Meg kellett hallgatnom – leginkább azért, hogy megtudjam, jó volt-e a szimatom, amikor a zenekarnév alapján kiszúrtam magamnak.
A történet 2013-ban kezdődik. A francia származású Victor Vicart Angliába költözése után hívta életre a zenekart, amit Frank Herbert műveinek hatására Dvne-nek nevezett el. Eleinte dob, basszus és gitár felállásban próbálkoztak – első pár fellépésüket még instrumentális zenekarként adták –, de végül összeállt a kép, és stabilizálódott a ma is érvényes line up: Victor Vicart és Dan Barter gitároznak és énekelnek, Dudley Tait dobol, Greg Armstrong pedig basszusozik. Tavaly – ötödikként – Evelyn May csatlakozott hozzájuk billentyűs hangszereken.
A korábbi dolgaikat nem ismerem (és bevallom, a létezésükről sem tudtam), pedig ez már a második lemezük. 2017-ben jött ki az első (előtte EP-ken adtak hírt magukról), és az album-előzetes Omega Severerrel együtt a mostani az ötödik kiadványuk. Ha frissnek is számítanak a szcénában, némi rutin azért van mögöttük, arról nem is beszélve, hogy már karrierjük legelején az Eyehategoddal koncerteztek – azaz megütöttek egy szintet. Mindez talán magyarázatot is ad arra, hogy legújabb korongjuk mire alapozva tűnik ennyire magabiztosnak, mitől van annyira egyben. Mert az első benyomásom az volt vele kapcsolatban, hogy magabiztos és egyben van.
Az űberklasszikus regényfolyamtól kölcsönvett név talán determinálja a zene vérmérsékletét, mert a minimum elvárás-szinten túl komoly, koncepciózus albumokban gondolkodik Viktor és csapata. A négy évvel ezelőtti Asheran a japán rajzfilmrendező, Hayao Miyazaki munkáinak ihletésében született, és a környezeti problémákra reflektált, a mostani pedig a társadalmi feszültségek utópisztikus veszélyeire. A lemezt már tavaly ki akarták adni, de a COVID-19 járvány erre az évre tolta át a megjelenést, és talán jobb is így, mert a csúszás lehetőséget adott rá, hogy újrakeverjék az egészet, és ha minden igaz, az üresjáratban elkészült egy instrumentális verzió is, kizárólag a fiók mélyének szánva.
Az idegenül hangzó lemezcím egy zikkurat nevét idézi (Marduk tornyát hívták Etemenankinak), amiről az arra járó könnyedén Babilonra asszociál, arról pedig Bábelre. A borító sárga színe számomra mindenképpen a homokot jelenti – amit pont nem az Arrakisról sodort ide a szél, hanem a Mezopotámia felől induló történet hozta magával. Az albumkezdő Enuma Elis és a közvetlenül rácsatlakozó Towers kettőse – mint cseppben a tenger – hiteles képet fest a bő egyórányi zenéről. Mastodonos zsongásuk nagyjából minden további percben kitapintható és lankadatlan. A lehetséges párhuzamokat még fél füllel hallgatva sem nehéz felfedezni – a Mastodon mellett a Cult of Luna is befigyel –, vagyis a „post” előtag négy betűje mindenképpen indokolt, bármit is írunk utána.
Jelzők helyett talán a jó tulajdonságokból kirakott profilképre érdemes koncentrálni. Játék a végletek felé kilengő hangulatokkal, prog metalos áttűnések és váltások, befogadható komplexitás és egy tágan értelmezett áramlásélmény – nagyjából Opeth módra. A képet számtalan árnyalat keveréke adja ki. Jól kivehetők benne a modern metal ezüstös kontúrjai, amit a sludge DNS-maradványokat magukban hordozó, tapadós riffek töltenek meg élettel – a háttérben patinásan feketedő viharfelhőkkel és tavaszt álmodó mezőkkel.
A „progresszív” jelző már rég kikívánkozott a tollamból, és most sort kerítek rá, hogy rögzítsem. Azt ugyan nem tudom, ki mit ért progresszív alatt, de én a karcosabb zenék mezőnyéből például a már emlegetett Cult of Lunát vagy az Inter Armát bizonyosan ide sorolnám, de a Mastodon is eszembe jut, vagy mondjuk a „kifinomultabb” vonalból a Crippled Black Phoenix.
Remélem, nem várja tőlem senki, hogy kiemelkedő számokra mutogassak, mert nem fogok. A színvonal olyan, hogy nincs hová kitűnni belőle. A külön is szerethető szegmensek közül némelyik már elsőre is nagyobb erővel vésődik be. Ilyen például a Court of the Matriarch második felének témaismételgetése vagy az Omega Severer jóleső bedörrenései, és még annyi minden, de ami felett elsőre átsiklik a figyelem, az lesz a következő alkalomra való felfedeznivaló, amit csak a lendület sodort az időlegesen elfeledett emlékek közé. Minden percből van mit felidézni. Az Omega Severer, a Si-XIV és a Mleccha is tele van jóságokkal, röppenő finomságokkal és érzékelhető súlyokkal. A zárótétel akár összegzésként is felfogható – egybeveszi mindazokat az elemeket, amelyek a lemez egészének a rétegzettségét is adják –, valójában azonban ez sem jobb a többinél, csak hosszabb.
De hogy a másik véglet is szót kapjon, felidézném azokat a dalokat, amelyek bizonyára indokolhatóan, de szerintem feleslegesen (vagy csak túl hosszan?) akasztják meg a lendületet. Ilyen szempontból én már a Weighing of the Heart alig több mint három percét is megnyirbálnám, de lelkük rajta, nem vészes a dolog. Az Adraeden viszont tényleg nem sok vizet zavar, ahogy a Satuyát felvezető Asphodel is inkább csak a lemezzáró tétel előhangjaként funkcionál számomra, önmagában véve leülteti a zenét. Ellentétben az összes többi dallal, ezeknél várom, hogy véget érjenek. Az általam hanyagolhatónak tartott légüres perceken kívül azonban nehéz fogást találni a lemezen.
Amikor a cikk befejezésekor megnyomtam a stop gombot és kivettem a lemezt, gondolatban egyből az „átlagosan” jó zenék fölötti polcra helyeztem, olyanok közé, amelyek az év végi összesítéskor is szóba jönnek majd. (Közös ismertetőjelük, hogy egyik sem győzköd arról, mennyire rendben van, egyszerűen csak rendben van.) A végül kiszabott csonka ítélet pedig csak akkor érvényes, ha nem ugrom át a szellős részeket, mert ha átugrom őket, mindjárt öt csillagot látok a négy és fél helyett.
Leave a Reply