Demon Incarnate: Leaves of Zaqqum (2021)

Érdekes ez a kedvenc zenekaros kérdés, amit nemrégiben az egyes országok kapcsán nektek is feltettünk. Mert hogy melyik egy adott színtérről a szívemhez legközelebb álló csapat? Amelyik annak idején a legnagyobb hatást gyakorolta rám, de már vagy 30 éve nem követem a pályafutását? Vagy az, amelyik bár jelentőségét tekintve nem ér fel az egykori bálványhoz, ám mostanában a legszívesebben hallgatom, és valamennyi anyagát szeretem? Az egyik akkor volt az aktuális favoritom, a másik pedig most az, de olyat, hogy „örök kedvenc”, vagy „szerintem legjobb banda”, csak egy-két országból tudnék említeni.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a „kedvenc német csapat” szavazáson – a fenti szempontok alapján – én bizony a Demon Incarnate-et jelöltem meg az első helyen. Bár leginkább csak a saját Facebook-oldalukon reklámozták, már legalább fél éve tudható volt az új lemez megjelenésének dátuma, amit izgatottan vártam, és logikus módon magas elvárásokat támasztottam vele szemben.

Aki esetleg nem ismerné a több mint egy évtizeddel ezelőtt alakult német együttes muzsikáját, annak ajánlanám figyelmébe legutóbbi albumukról, a 2018-as Key of Solomonról írt kritikámat (itt) vagy az ennek apropóján a banda énekesnőjével, Lisa Healy-vel és gitárosával, Jan Paullal készült interjút (itt). Saját meghatározása szerint a Demon Incarnate riffközpontú rockzenét játszik, az őket hallgatók pedig a doom metalnak azon a vonalán helyezik el őket, amelyet a 70-es évekbeli Black Sabbath és a náluk egy generációval fiatalabb Candlemass is képvisel, vagyis dalaikban a súlyos riffek mellett a tempósság is szerepet kap, egyedi megszólalásukat pedig mindenekelőtt énekesnőjük tiszta, erőteljes alt hangjának köszönhetik.

A Key of Solomon megjelenése óta eltelt időben Lisa és Jan körül a teljes legénység kicserélődött. A mai felállásból elsőként a dobos Kai Schneider csatlakozott hozzájuk. Vele hármasban írták meg és rögzítették az új album dalait, ezt követően, tavaly augusztusban vettek be egy második gitárost Donny Dwinanda Putra személyében, utolsóként pedig, már idén a bőgős Matz Naumann érkezett a csapatba. Az együttes kvázi hatodik tagja jó ideje Steve Biber, aki nemcsak a hangmérnökük és a sajtósuk, hanem a billentyűsük is. Mindemellett még egy komoly váltás történt a zenekar életében: búcsút mondtak az eddigi kiadványaikat megjelentető F.D.A. Recordsnak, és új lemezük már a Metalville égisze alatt látott napvilágot.

A COVID-19 járvány sok zenekar esetében, ha másra nem, arra jó volt, hogy kilépve a dalszerzés-stúdiózás-turnézás mókuskerekéből, végre elmélyültebben, nyugodtabb körülmények között alkothassanak. A Demon Incarnate számára is megadatott a lehetőség, hogy másfél évet szánjanak a kreatív folyamatokra, a pre-produkciós munkálatokra és magukra a felvételekre. Harmadik nagylemezükre minden eddiginél több, összesen tíz szerzemény került fel, amelyek együttes játékideje így is éppen, hogy csak átlépi a 40 percet.

Az album címében szereplő Zaqqum fa az iszlám szent iratában, a Koránban bukkan fel először, Jan Pauléknál pedig egyfajta metaforaként és az egyes dalokat összefűző vezérfonálul szolgál. Ezzel együtt a szerzeményekben csak minimális mértékben, egy-egy gitár-dallammenet erejéig érhető tetten a keleties hangulat, és a miszticizmus testetlen lebegését is maximum a szintis aláfestéssel igyekeznek megteremteni. A nyitó In Disguise például rögtön Hammond orgona hangjaival indul, ezt váltja a gitárok kellemesen döngő hangja, búgása.

Lisa énekét számomra mindig élmény hallgatni; egy bizonyos hangszínének köszönhetően nem is tudok olyan pályatársát említeni, akivel össze lehetne téveszteni. A hangszeres szekció pedig tetszetős hátteret emel a frontember mögé: a két gitár szólamai közül időnként a basszus is ki-kivillan, Biber pedig itt-ott, szinte észrevétlenül dúsítja a hangzást a fekete-fehér billentyűk segítségével.

Jó pár hallgatáson vagyok túl, de még most is, ha kimondom magamban a hívószavakat, hogy „Demon Incarnate”, az előző lemez számomra legnagyobb slágere, a Taming the East énekdallamai úsznak be a tudatomba. Vagyis annak ellenére, hogy az új album dalai egyre ismerősebbé válnak számomra, most még nem kínálnak olyan kapaszkodókat, mint bizonyos korábbi szerzemények. A Leaves of Zaqqum egy harmonikusan egységes anyag, ám ha úgy fogalmazok, hogy homogén, azzal azt is jelzem, hogy az én fejemben egyelőre még meglehetősen egymásba folynak a nóták. Nem igazán tudok kiemelkedő tételeket említeni, igaz, negatívumokat sem. A Saar-vidéki csapat harmadik nagylemeze egy érett, letisztult alkotás, amiről egyedül talán a meglepő megoldásokat, izgalmas pillanatokat hiányolom. Az albumot hangulatomtól, a rá való összpontosítás mértékétől függően hol négyesre, hol négy és felesre értékelem. Hogy pozitívan csalódjatok benne, ha meghallgatjátok, a cikk végére most inkább az alacsonyabb osztályzatot biggyesztem.

About Coly 1183 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*