Cirith Ungol: Half Past Human (EP, 2021)

Amerikai heavy/doomster barátaink idén tavasszal új EP-vel jelentkeztek. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a tavalyi Forever Black lemez után (erről itt olvashattok) túl gyorsan állt elő a zenekar valami összecsapott fércmunkával, le kell szögeznem: nem így van! A csaknem 22 perces játékidő alatt négy régi, ám újragondolt nótájukat állítják csatasorba. Már csak azért sem beszélhetünk elsietett lépésről, mivel az itt szereplő tételek a hetvenes évek folyamán keletkeztek, és ezekből kiadásra mindössze a nyitó Route 666 került a The Orange Album névre keresztelt legelső, 1978-as demójukon. Épp ideje volt hát felrántani a stúdióban ezeket az elfeledett gyöngyszemeket, mielőtt az enyészet kártékony leple alatt mindörökre eltűntek volna a süllyesztőben! Az EP hangzása kiválóra sikeredett, ami Armand John Anthony produceri munkáját dicséri (Night Demon, Bewitcher), míg a borító most is Michael Whelan festménye.

Az első nóta címe tehát az imént említett, az egykori demós változatnál hosszabb játékidejű Route 666, amely szellemesen utal az Egyesült Államokat átszelő, majdnem 4000 km hosszú országútra, a legendás Route 66 nevű bitumenkígyóra. A venturai zenészek begyújtják a „rakétákat” (szinte látom magam előtt híresen nagy motoros, világutazó Bognár Gyuri barátomat, ahogy bőrszerkójában nekiindul acélparipáján a földkerekség legismertebb, tűző naptól forró aszfaltján a végtelenbe…), és már dübörög is a hetvenes évek hamisítatlan érzésével átitatott, a nagymester Black Sabbath szellemiségét hordozó, de azt jóval továbbgondoló muzsika. A gitárszóló stílusa, különösen a végén alkalmazott hangzás pedig egyértelműen Fast Eddie Clarke-ot juttatja eszembe a korai Motörhead idejéből.

A Shelob’s Lair riffje és dallamai, ritmusváltásai igazi slágert sejtetnek, ha lehet ebben a stílusban ilyenről beszélni. Mindenesetre piszkosul eltalálták ezt a nótát (is)! Olyan a kompozíció, mintha mindig újraindulna a dal, és valahányszor ez megtörténik, egyre-másra különböző, kiváló témákat kapunk.

A Brutish Manchild-dal földbe döngölnek, zakatolnak, ikergitárokkal varázsolnak, Tim Baker pedig senkiével össze nem téveszthető, síron túli hangján üvölti végig az egészet. Furcsa hajlításait tanítani lehetne, annyira egyedi a fickó stílusa, hangszíne.

Az epikus húrokat megpendítő címadó, a Half Past Human finoman csordogáló, szépséges lírai „altatója” után Robert Garven olyan őserővel csap bele a dobokba, hogy öröm hallgatni! Ezzel párhuzamosan monumentális, kórusokat utánzó billentyűtéma üti fel a fejét, alatta röfög a basszusgitár, odavágnak a gitárok, az összhatást pedig még a Manowar is megirigyelhetné! Baker roppant érzelemgazdag előadása mindvégig viszi a prímet, a remek harmóniákkal operáló második gitárszólós rész után pedig begyorsul a nóta, s végül úgy alakítják, hogy egy katartikus befejezésben teljesedjék ki.

Most már egyértelmű tény, hogy a Cirith Ungol néhány évvel ezelőtti visszatérése nem csupán nosztalgikus fellángolás, hanem a bandát nagyon is tudatosan felépített koncepció jellemzi. Ez az anyag egy ereje teljében lévő, megfáradásnak nyomait sem hordozó csapatot mutat. Az egyetemes metal színtér sokat gazdagodott azáltal, hogy a kaliforniaiak 2015-ben ismét magasba emelték a heavy metal lobogóját!

About John Quail 52 Articles
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*