Cinderella: Night Songs (1986)

Ma már megmosolyogtatónak tartom a thrasherek és a glam metalosok a 80-as években nagyon is létező, Dávid Laci által is sokat emlegetett szembenállását, egymás iránti utálatát. Pedig akkoriban mi magunk is a részesei voltunk ennek: tízen-huszonévesen nagyon is fontosnak tartottuk, hogy az előadó hogy néz ki, hogy dugásról vagy komolyabb témákról énekel, függetlenül attól, hogy közben milyen zenét játszik. 🙂 Ám miközben a Black Sabbath, a Slayer és a Metallica vált a kedvencünkké, csak meghallgattuk a Mötley Crüe-t, a Ratt-ot, a Twisted Sistert, pedig hát hogy néztek ki azok is, bakker! Komjáthy Gyuri bácsinak köszönhetően nálam simán becsúszott a kedvencek közé egy kis Quiet Riot és Hanoi Rocks is (másnál ugye a Vain), a 90-es évek legelején pedig kifejezetten imádtam a The Quireboys A Bit of What You Fancy és a The Black Crowes The Southern Harmony and Musical Companion albumát, amelyekről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy a metal keményebb irányzatát képviselnék.

A Metallica Hungaricában/Metal Hammerben Cselő vitte ezt a vonalat, és mi, thrasherek így pontosan tudtuk, hogy mi az, amit semmiképpen nem szabad meghallgatnunk. 🙂 Hírből persze jól ismertük az olyan bandákat, mint a Cinderella, a Tyketto, a Bang Tango, a Danger Danger, az Enuff Z’Nuff, a Faster Pussycat vagy a Poison, de elég hülye nevük volt ezeknek a bandáknak, a cicanadrág és a tupírozott-lakkozott haj látványa pedig sokunknál kiverte a biztosítékot („dude looks like a lady”). 🙂

Előbb vagy utóbb (inkább utóbb) azonban kíváncsivá váltam: valamit mégiscsak tudhatnak ezek a fickók, ha ennyire dicsérték őket, és ha a nimbuszuk még ma is töretlen. Így vettem rá magam néhány évvel ezelőtt például a Kingdom Come azonos címet viselő bemutatkozó albumának (jó, az tényleg egy az egyben Led Zeppelin), az amerikai Warrant Dirty Rotten Filthy Stinking Rich-ének és a Cinderella Night Songs-ának (majd pedig Long Cold Winter című lemezének) a meghallgatására. Legnagyobb favoritommá ezek közül Hamupipőke idén júniusban már 35 éves bemutatkozó anyaga vált. Azt is rögtön elárulom, hogy miért.

A csajosan kinéző csajozós muzsikusok alkotásai nem feltétlenül készültek egy kaptafára. Akár a dalszövegeket, akár a zenét nézzük, jelentős eltéréseket tapasztalhatunk közöttük. Az Extreme zenéjében például a funky jelent meg erőteljesebben, a Cinderella muzsikájában pedig a rock/metal mellett a blues volt domináns elem. A Poison a hedonizmust dicsőítette, ismét csak a Tom Keiferéket példának hozva, ők viszont elsősorban az érzelmek oldaláról közelítették meg a férfi-nő kapcsolatot.

A kemény műfaj Hamupipőkéje a 80-as évek elején Philadelphia külvárosából indult világhódító útjára. A kvartett viszonylag rövid időn belül le is tudta a „kötelező köröket”: 1986-94 között négy nagylemezt jelentettek meg… és tulajdonképpen ennyi. Ugyan csak 2017-ben oszlottak fel végleg, ám miután az ezredfordulón a Sony szerződést bontott velük, onnantól már csak egy-egy turnéra futotta az erejükből. A 80-as évek második fele azonban még a nagy sikerek időszaka volt számukra. Hírnevüket első két nagylemezükkel alapozták meg, ezek közül is a bemutatkozó album egy nettó slágergyűjtemény.

Jeff LaBar és Tom Keifer

A közreműködők kapcsán annyit érdemes megjegyezni, hogy az albumon nem a későbbi klasszikus felállás dobosa, Fred Coury játszik, ő ugyanis csupán a felvételeket követően csatlakozott társaihoz, Tom Keifer énekes-gitároshoz, Jeff LaBar gitároshoz és Eric Brittingham basszusgitároshoz. A dobtémákat Jody Cortez játszotta fel, billentyűs hangszereken – Kiefer mellett – Jeff Paris működött közre, két számban pedig (a Nothin’ for Nothin’-ban és az In from the Outside-ban) vendégként Jon Bon Jovi háttérvokálozott.

Keifer rekedtes hangja meghatározó eleme volt a Cinderella muzsikájának. Orgánuma ugyanolyan erőlködőnek tűnik, mint, mondjuk, Udo Dirkschneideré vagy az AC/DC-s Brian Johnsoné, ugyanakkor van egy másik hangszíne, ami ugyanilyen gyakran használ, és ami jóval tisztábban szól.

Érdekes módon Hamcsipipcsiék (óvodás korú lányommal becézzük így a Disney-s névadót) nem egy vérbő, életvidám, lendületes nótával rúgják ránk az ajtót, hanem a monoton ritmusú, lomha középtempós címadóval, ami azonban így is szépen megalapozza a hangulatot.

A Shake Me aztán gyorsan helyrerázza a dolgokat: táncos ritmus, szinte látjuk magunk előtt a zenészeket színpadi mozgás közben, tipikus glam-es, csajozós szöveg, remek gitármelódiák – egyik kedvencem az albumról (lesz még néhány). Melankolikus, lírai nóta a Nobody’s Fool, a címadóhoz hasonlóan ez sem a tipikus glammer/haj metalos életérzést sugallja. A Nothin’ for Nothin’ viszont már ismét egy feszes szám, az újabb nagy kedvencem azonban mégsem ez, hanem a Somebody Save Me a maga elnyújtott, „szééééééévmi-s” refrénjével. Az In from the Outside alapritmusáról és -dallamáról a T. Rex ugrott be, a Push, Push-ban pedig ismét az önfeledt pillanatoké a terep.

A fenti hét dal az, amit első körben beszereztem magamnak az albumról, de teljes képet ugye ezekből még nem lehet alkotni, így nézzük, mit ad a maradék három szerzemény! Ezek persze hátrányból indulnak, hiszen az említetteket sokkal többször hallgattam. A Once Around the Ride lendületes darab, feltűnően hangsúlyos benne a szólógitár, miközben a másik hathúros végig ott túrázik, hullámvasutazik a háttérben. Megjegyzem, a két bárdista, Keifer és Jeff LaBar az egész lemezen rendkívül élvezetes teljesítményt nyújt. A Hell on Wheels-ben még egy fokkal lejjebb nyomják a gázpedált, a Back Home Again viszont már újra a fentebb méltatott szerzemények stílusában és hangulatában fogant, középtempós darab. Összességében ezek sem rossz dalok, abszolút passzolnak a nagy puzzle-ba, még ha számomra – a már említett okok miatt – egy árnyalatnyival halványabbak is.

A folytatásban érkező Long Cold Winter is klasszikussá vált, teljesen megérdemelten: a debüt albumnál is utazósabb, úton lévősebb, elindulósabb és hazatérősebb témákat felvonultató anyag, itt-ott egy kis country-s, southern rockos bukéval. Önbizalomtól duzzadó alkotás, hozzám zeneileg és érzelmileg mégis a Night Songs áll közelebb. A vizuális emlékeket félretéve érdemes egy próbát tenni vele, megéri.

About Coly 1043 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*