Időnként, amikor éppen nincsenek meghallgatandó új zenék a polcomon, Metálbécitől kérek és kapok ötleteket arra, hogy a közelmúltban megjelent anyagok közül melyikkel lenne érdemes megismerkednem. Béci régi olvasónk, és vagy sokkal több új lemezbe fülel bele, mint én, vagy egyszerűen más területeken vadászik, mindenesetre az általa ajánlott albumok többsége a Heti Ötös listáimon is megjelenik, és talán olyan is előfordult már, hogy írtam is ilyen alkotásokról.
A Carnal Agony második albuma ugyan még tavaly júliusban látott napvilágot, én viszont csak idén találkoztam vele, és mostanra érett be nálam annyira, hogy a lemezzel kapcsolatos élményeimet veletek is meg akarjam osztani. A 2011-ben alakult csapat ugyanabból az észak-svédországi városkából, Umeå-ból származik, ahonnan a Cult of Luna, a Meshuggah, a Naglfar vagy a Nocturnal Rites is. Mind ezidáig egyetlen albumra, a 2014-es Preludes & Nocturnes-ra futotta lendületükből, most viszont itt a folyatás, ami nem is annyira egyedi stílusával, mint inkább energikus és már-már poposan dallamos nótáival hengerel. A zenekar tipikus német-skandináv heavy/power metalt játszik; mint mondják, a zenei példaképeik által egykor meggyújtott fáklyákat emelik ismét a magasba. Dalszövegeik nem csak vallásellenesek vagy történelmi tárgyúak, előszeretettel idéznek meg bennük klasszikus horror-komédiákat is.
A bandát jelenleg három muzsikus – David Johagen énekes, Mathias Wallin gitáros, basszusgitáros, billentyűs és Pär-Olof Persson gitáros – alkotja. A Back from the Grave-et session muzsikusként Alfred Fridhagen dobolta fel, míg a debüt albumon Uli Kusch töltötte be ezt a pozíciót. Valamennyi dal zenéjét és szövegét Wallin szerezte. Érdekesség, hogy míg a Preludes… a Sliptrick Records égisze alatt látott napvilágot, a második lemezt magánkiadásban jelentették meg digitális, illetve CD-formátumban. Az anyag vizuális arculatának kialakításáért pedig a banda zenei agyának felesége, Elsa Wallin felelt.
A Carnal Agony zenéjét többen is a Sabaton muzsikájához hasonlítják, nekem viszont sokkal inkább a Powerwolf világa ugrott be róla (talán mert utóbbi együttest jobban ismerem). A bő 46 perces anyagot két rövid instrumentális tétel (a The Rebirth és a The Ascension) foglalja keretbe. Engem már a másodikként elhangzó címadóval megvettek maguknak: a lendületes, egyszersmind melodikus muzsika mellé férfias ének társul, a dalban két tempót váltogatnak, a középrész narrációját pedig óóó-zós kórus vezeti fel.
Kedvenc nótámban, a The Cellardoor-ban a refrén mindent visz, de a dal egyéb finomságaira, például a basszus kitüntetett szerepére is érdemes odafigyelni. Aztán a The Witching Hour-ral kezdődően beindul (folytatódik) a „slágerrádió” adása, a palackból előbújik az ABBA szelleme, és a Werewolf of Steel-ben a fülbemászó melódiák mellé egyenesen táncos ritmusokat kapunk. A fájdalmasan szép Lunáról viszont a Sonata Arctica hasonló nótája, az 1999-es Letter to Dana ugrott be. És ez a nívó marad a folytatásban is: a For the Horde, a Love Will Tear You Apart, The Nightmare Never Stops és a Bane of the Light is ugyanabban a stílusban fogant, mint a fentebb említett szerzemények, mondhatni, nincs gyenge pontja az anyagnak. A Higher pedig egyenesen a rádiós slágerek repülési magasságában szárnyal: ha valamivel, hát ezzel szélesebb tömegeket is el tudnának érni – ugyanakkor valamennyire a saját metal-identitásukat is megkérdőjelezik vele. 🙂
A sikerpotenciál tehát megvan a fiúkban, most már csak megfelelő hátszél (egy jó kiadó) és egy kicsivel több egyediség kellene ahhoz, hogy az európai turné-naptárakban a Carnal Agony-t is együtt emlegessék a Powerwolffal, a Sabatonnal, vagy éppen a Beast in Blackkel. Én szurkolok nekik, és gyorsan meghallgatom a bemutatkozó albumukat is.
Leave a Reply