Cannibal Corpse: Butchered at Birth (1991)

Gondolom, a Buffalóban alakult csapat nem szorul bemutatásra, őket még azok is ismerik, akik idegösszeomlást kapnak a death metaltól. HEHE!  Első albumuk, az Eaten Back to Life megjelenése után még egy teljes év sem telt el, már jött is következő műszak a vágóhídon. Míg az első lemezen nem egyszer felbukkannak a thrash metalra jellemző megoldások, itt már szélsőségesen brutális death metal tömi tele a fülcsatornánkat véres húscafatokkal. Aki rákeres a banda egyetlen, ’89-ben megjelent demójára, durva thrash metallal fogja szembetalálni magát, főként azért, mert ott Chris Barnes inkább csak üvöltözik.

Szóval, 1991. június 30-án megjelent a Butchered at Birth, és világossá tette, hogy a banda nincs ötletek híján, és egyetlen célja, hogy feljebb lendítse az extrémitás mutatóját. Azt hiszem, leszögezhetjük, hogy ez az album az elsők között volt, ami ilyen brutális death metalt tartalmazott. Volt valami ekkortájt New York állam levegőjében (vagy a sörben, HEHE), hiszen ekkortájt olyan súlyos bandák indultak onnan útnak, mint a Suffocation, az Immolation, a Malevolent Creation, az Incantation, a Mortician vagy a Pyrexia.

Az album először másolt kazettán jutott el hozzám, méghozzá Lénárd Lacinak köszönhetően! Izgatottan nyomtam be a magnóba, és az első szerzeménynél már el is élveztem! HEHE!! A debütáló lemez sem volt piskóta, na de ez???  A másolt kazi is úgy megdörrent, hogy jó anyám fehér zászlót lengetve nyitott be a szobába. Na és micsoda nótacímek: Meat Hook Sodomy, Living Dissection, Under the Rotted Flesh stb. Aztak—a!! HEHE!! Teljesen lenyűgözött, imádtam minden pillanatát. Akkoriban naponta többször is lepörgettem.

Gondolkodtam rajta, hogy egyenként nekimenjek-e a daloknak, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme. Ez egy 36 és fél perces mészárlás, és minden tétele tökéletes vérfürdőt tud rendezni. Chris Barnes hörgésfelelős, Jack Owen és Bob Rusay – gitárosok, Alex Webster basszusgitáros és Paul Mazurkiewicz dobos olyan gyilkolást végeznek itt, ami még a legdurvább horrorfilmeket is a sarokba rúgja. Még 30 év elteltével is elgondolkodtató, hogy ezek a huszonéves gyerekek hogy a francba tudtak egy ilyen mészáros alkotást összehozni. Akárcsak az első lemezt, ezt az anyagot is a tampai Morrisound stúdióban rögzítették, és hát finoman szólva is olyan erővel dübörög, hogy hangerőre tekerve még a gyomrom is úgy ugrál, hogy ha nem tartanám csukva, kipottyanna a számon. Az, hogy a dalok szinte első hallásra betalálnak a halálfém fanatikusok szívébe, nagymértékben köszönhető annak, hogy remek érzékkel összeillesztett témákból lettek összebarkácsolva.

A kínálat igencsak változatos. A sebesség ugye alap, de a (seb)észveszejtő aprítást gyakran szakítják félbe a Cannibal Corpse-ra jellemző csontropogtató zakatolások és a mellkast felszakító döngetések. A Kannibál Tetemekre mindig is jellemző volt, hogy a lassabb darálásokkal is kellő mennyiségű vért tudnak kipréselni a hallgatóságból. Aki a lemezt egy hajtóra nyomja le, az úgy érzi magát, mint akit a Dögmezői Húsipari Kft-nél tett üzemlátogatás után feltesznek az eltűnt személyek listájára. Chris Barnes az első albumon hallható hangszálgyilkoláshoz képest itt jóval brutálisabb hangon hányja ki a szövegeket magából. A Vomit the Soul című tételben pedig Glen Benton is megvillantja „angyali” orgánumát. HEHE! Néha olyan érzése támad a hallgatónak, például az albumot záró Innards Decay tételnél, hogy a csapat olyan nagymértékben fokozza a brutalitást, hogy a hangszórók csontszilánkokat és  mócsingokat széjjelszórva robbannának fel, ha a dal nem érne véget éppen az utolsó pillanatban.

Ejtsünk néhány szót a borítóról is, amire elég, ha csak rápillantunk. Az nem is lehet vita tárgya, hogy a metal történelem egyik legdurvább, egyesek számára pedig a legvisszataszítóbb borítója látható az albumon. Néhány országban ki is verte a biztosítékot, éppúgy, ahogy a szövegek is. Például Kanadában, ahol csak 18 éven felüliek vásárolhatták meg a lemezt. Németországban nem is játszhatnak az első három albumról nótákat (hacsak azóta fel nem oldották ezt a tiltást). Mondanom sem kell, hogy én viszont rögtön elaléltam tőle, és a mai napig a kedvenc borítóim egyike. De hát ugye én egy ilyen boncmániás elmebeteg vagyok, úgyhogy ez érthető. HEHEHE!!

Be kell vallanom, annak idején azt gondoltam, hogy a kannibálok ez után az album után már nem tudják fokozni a brutalitást, de tévedtem. HEHEHE!! A harmadik lemez, a Tomb of the Mutilated még jó néhány lapáttal rá tudott tenni erre a teljesítményre mind zeneileg, mind pedig szövegileg. Sőt, a borító is elég betegre sikeredett. Egyébként arról az albumról Dávid Laci kollégám pár évvel ezelőtt már megemlékezett egy remek cikk keretében (itt olvasható).

Na, kérem alássan, nem enyelgek tovább, hiszen elmondtam mindent, amit erről az albumról tudni kell. A Butchered at Birth hatalmas mérföldkő, főként a brutális death metal térképén. Biztos vannak, akik számára a lemez lepörgetése (hogy stílusos legyek) felér egy húskampós szodómiával, de az olyan elfajzott rajongónak, mint én, remek táplálék, ha véres falatokra támad gusztusa. S ha netán az album hallgatása után boncolni támad kedvetek, hát rajta!! HEHE!! Különben is, egy boncoláskor eltávolított vékonybélnél nincs elegánsabb nadrágtartó. Nekem elhihetitek! HEHEHE!!