Bloodletter: Funeral Hymns (2020)

Van egy szerkesztőségi csoportunk a Facebook-on, ahol általunk jónak tartott zenéket is ajánlunk egymásnak. Bő két hónapja John Quail kollégánk dobta fel ott a Bloodletter nevét. Bár a Funeral Hymns még tavaly szeptemberben látott napvilágot (magánkiadásban, digitálisan, a Petrichor Records pedig most januárban fizikai formátumban is elérhetővé tette az anyagot) és ez a chicagói thrasherek második nagylemeze, én egészen mostanáig nem botlottam beléjük.

A zenekar, amely tavaly óta a Peter Carparelli – ének, gitár, Pat Armamentos – gitár, Adam Payne – basszusgitár, Zach Sutton – dob felállásban gyilkolja hallójáratainkat, két demó és három EP (Malignancy – 2014, Bloodletter – 2016, The Darkest Reaches – 2017) megjelentetését követően, 2018-ban állt elő bemutatkozó albumával, az Under the Dark Markkal, a Funeral Hymns pedig e széria logikus folytatása és egyben megkoronázása is.

A csapat a thrash új hullámának képviselője, muzsikáját olyan bandák zajongásával rokonítják, mint az Exmortus, a Warbringer, a The Black Dahlia Murder vagy a Havok, én viszont hozzájuk csapnám még új kedvencemet, a Hazzerd-et is. Carparelliék – főleg a gitártémákban – gyakran használnak fülbemászó dallamokat, egyes nótáikban pedig, ha csak pillanatokra is, a death metal felségvizeire is átsodródnak. A nyitó Absolution Denied-ban a dühösen köpködő ének és a dallamos gitár kombinációja a Clayman-korszakos In Flames-t juttatta eszembe, és ez a párhuzam később is többször előkívánkozik.

Adam Payne, Zach Sutton, Peter Carparelli és Pat Armamentos

„A Funeral Hymns azt az agressziót és zűrzavart jeleníti meg, amivel a mindennapi életünk során találkozunk, s ami a legrosszabb rémálmaink táptalajává válik” – mondják a srácok saját albumukról, amelynek zenei sokszínűségét olyan vendégmuzsikusok fokozzák, mint az Immortal Bird-ös Rae Amitay, az Exmortus-frontember Jadran “Conan” Gonzalez, a csapat korábbi gitárosa, Jason Milbank, a Toxic Ruin énekes-gitárosa, Stephen Behrendt és a Knight of the Round húrnyűvője, Justin Wilbanks.

A Funeral Hymns egy igazi energiabomba, a szónikus erőszak koncentrátuma, hiszen a 11 szerzemény lezavarásához a zenekarnak alig több mint fél órára van szüksége. Nem variálják túl a szerzeményeket, nem ismétlik a témákat, a refrént (az átlag háromperces dalokba ez nem is igen férne bele), maximum egy-két váltást engednek meg maguknak, de micsoda téma van már az albumot nyitó Absolution Denied-ban is! Előkapom a léggitárt, bekapcsolom a headbang-metronómot, és onnantól nem tudok nyugton ülni a helyemen, valamim mindig mozog a kegyetlen riffek ritmusára.

Nekem úgy tűnik, a dalok – rövidségükből kifolyólag – egy kicsit befejezetlenül érnek véget: mintha a próbateremben gyakorolnának a fiúk, és amikor már elég jól megy nekik egy téma, szimplán leállnak. Az utazósebesség szinte végig nyaktörő, folyamatosan pörög a két lábdob, és csak ritkán váltanak vissza ebből középtempóra, vagyis esetükben sokkal inkább speed-del, mint death-szel kevert thrash-ről beszélhetünk.

Kedvenc nótám a Burnt Beyond Recognition, leginkább ez hajaz a Hazzerd muzsikájára. 🙂 Az album másik fénypontja a már többször is említett nyitó nóta, a harmadik pedig a Mark of Justice és az abban hallható gitárdallam, ami az Arch Enemy zenei világával hozható fedésbe. Az ötpontos produkcióhoz az ilyenekből kellene még néhány…

Korábban valaki írta közületek, hogy a thrash-nek elég szűkek a műfaji korlátai, és ebből adódóan ez a zenei irányzat sajnos elég könnyen önismétlővé, kiszámíthatóvá válhat. Szerencsére vannak kivételek, amelyek úgy élvezetes és többé-kevésbé változatos muzsikák, hogy közben megmaradnak a műfaj keretein belül. A Funeral Hymns is ez utóbbiak közé tartozik.

A szerző: Coly 1226 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*