Black Sabbath: Technical Ecstasy (1976)

A Technical Ecstasy jó eséllyel pályázhat a leggyengébb, Ozzyval készült Black Sabbath album címre. Riválisan csupán a Never Say Die! lenne, én azonban mindkét lemezt szeretem, ugyanis ezek is azon korongok között voltak, amelyekkel a 80-as évek elején megismertem a zenekart. Számomra – bármennyire is megmosolyogtató egyik-másik – ezek a nóták is a Sabbath korpuszának, életművének szerves részei.

Hol változott meg az együttes muzsikája? Az első öt album etalon, bár a Sabbath Bloody Sabbath-on Rick Wakeman és a szintetizátorok csatasorba állítása már jelzett egyfajta iránymódosítást. A Sabotage nem tartozik tőlük a kedvenc BS lemezeim közé, szerintem ott már egyértelműen elindultak a lejtőn. Persze, fejlődni, változni kell, de legtöbbünk számára azért mégiscsak az 1970-73 közötti Sabbath muzsikája az igazi. A korai lemezekhez képest, amit a Technical…-on hallunk, finoman szólva is egy változó színvonalú produkció.

Először is, az anyag minden dalában használnak szintetizátort, ami lekerekíti a zene egyébként karcos éleit, sarkait. Iommi riffjei, futamai ugyan itt is meghatározó elemei a daloknak, mégis Ozzy nem túl kellemes orgánuma az, ami túlságosan is előtérbe van tolva. Mindez érdekes annak fényében, hogy a gitáros olyan mértékben kivette a részét a produceri teendőkből, hogy Ozzy szerint a Technical Ecstasy sokkal inkább egy Iommi-, mint egy Sabbath-lemez.

Geezer, Iommi, Ward és Ozzy

Ezen az albumon halljuk először szólóban a dobos Bill Ward-ot énekelni: az It’s Alright-ot nemcsak hogy ő szerezte, de ő is adja elő. Bill hangja, előadásmódja sokkal inkább simogatja a hallójáratokat, mint a csapat frontemberének orgánuma, bár egy kissé 60-as évekbeli, Beatles-es feelinget ad a számnak.

Változatos, hangulatos, zeneileg igényes az anyag, a dalok is rendben vannak, ugyanakkor mégsem véletlen, hogy egyikük sem vált a zenekari kánon, a koncertklasszikusok részévé (mint a Sabotage-ról a Symptom of the Universe vagy a Never Say Die!-ról a címadó).

A Rock ’n’ Roll Doctor egy kicsit kilóg a sorból: kolomp és honky tonk zongora hallható benne, plusz a befejezésben Ozzy által ismételgetett „u-je, u-je” is inkább komikus, mint ütős megoldás. A She’s Gone szép lírai, ebben a műfajban a Sabbath egyik legjobbja, amely mintegy megelőlegezi Ozzy szólókarrierjének majdani érzelmes pillanatait. Na, ide tényleg illik az akusztikus gitár, a vonósok kara és a szintifátyol…

A Dirty Womenben a váltások és az egyik köztes ritmus érdemel említést. Figyeljük csak meg, hányszor változik a tempó a dalban! A nyitó Back Street Kids viszont szerintem messze nem a lemez legütősebb nótája, a You Won’t Change Me, a Gypsy és az All Moving Parts (Stand Still) viszont kifejezetten hangulatos darabok, a legnagyobb élményt számomra ez utóbbi dalok okozzák. A You Won’t Change Me úgy cammog elő a homályból, ahogy egy Sabbath-féle szörnyetegnek illik, ám a 60-as évek végének pszichedelikus rock zenekarait idéző szintetizátorhang egy kicsit átírja a klasszikus forgatókönyvet. Így is nagyon meggyőző a dal, főleg, ha meghallgatjuk benne Iommi jellegzetes szólóját.

Különösen izgalmas a Gypsy metamorfózisa, ahogy a kezdeti táncos, már-már törzsi dobritmusoktól, basszus-pöndörületektől, a fegyelmezett tempótól eltávolodva átlép egy lebegős álomvilágba. Az All Moving Parts…-ban pedig a hipnotikus, bólogatós tempó ránt magával, majd itt is jönnek a váltások, két lépésben felgyorsul a nóta, hogy aztán ugyanabba az ütembe lépjünk vissza, mint amivel indultunk.

A lemez borítója mellett sem mehetünk el szó nélkül, ami sikerrel indulhatna a minden idők legbénább metal album frontgrafikája versenyen. A Sabbath-tól mindenképpen a leggyengébb vizuális produkció: a két robot sokkal jobban mutatna, mondjuk, egy Kraftwerk album előlapján.

A két évvel későbbi Never Say Die! máshogy volt „érdekes”, nem annyira jó anyag (arról korábban itt írtam), mint a Technical Ecstasy, és ez a lejtő végül tényleg a szakadékba vezetett: Ozzy 1979-ben (akkor úgy tűnt) végleg otthagyta a csapatot. Szerencsére onnan mindkét fél a csúcsra kapaszkodott vissza: a Sabbath Ronnie James Dio-val és a Heaven and Hell-lel, a „Sötétség Hercege” pedig a Blizzard of Ozz albummal.

About Coly 1182 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

3 Comments

  1. Zeneileg nem rossz, de Ozzy hangja borzalmasan szar. Ha jó hangú énekes lett volna zeneileg pöpec. De nem lett.

  2. Nekem tetszik ez a lemez. Voltaképpen nekem mindegyik Ozzy-s Black Sabbath lemez tetszik.
    Valóban nem ez a lemezük a klasszikus, de ettől én még szeretem.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*