A Technical Ecstasy jó eséllyel pályázhat a leggyengébb, Ozzyval készült Black Sabbath album címre. Riválisan csupán a Never Say Die! lenne, én azonban mindkét lemezt szeretem, ugyanis ezek is azon korongok között voltak, amelyekkel a 80-as évek elején megismertem a zenekart. Számomra – bármennyire is megmosolyogtató egyik-másik – ezek a nóták is a Sabbath korpuszának, életművének szerves részei.
Hol változott meg az együttes muzsikája? Az első öt album etalon, bár a Sabbath Bloody Sabbath-on Rick Wakeman és a szintetizátorok csatasorba állítása már jelzett egyfajta iránymódosítást. A Sabotage nem tartozik tőlük a kedvenc BS lemezeim közé, szerintem ott már egyértelműen elindultak a lejtőn. Persze, fejlődni, változni kell, de legtöbbünk számára azért mégiscsak az 1970-73 közötti Sabbath muzsikája az igazi. A korai lemezekhez képest, amit a Technical…-on hallunk, finoman szólva is egy változó színvonalú produkció.
Először is, az anyag minden dalában használnak szintetizátort, ami lekerekíti a zene egyébként karcos éleit, sarkait. Iommi riffjei, futamai ugyan itt is meghatározó elemei a daloknak, mégis Ozzy nem túl kellemes orgánuma az, ami túlságosan is előtérbe van tolva. Mindez érdekes annak fényében, hogy a gitáros olyan mértékben kivette a részét a produceri teendőkből, hogy Ozzy szerint a Technical Ecstasy sokkal inkább egy Iommi-, mint egy Sabbath-lemez.
Ezen az albumon halljuk először szólóban a dobos Bill Ward-ot énekelni: az It’s Alright-ot nemcsak hogy ő szerezte, de ő is adja elő. Bill hangja, előadásmódja sokkal inkább simogatja a hallójáratokat, mint a csapat frontemberének orgánuma, bár egy kissé 60-as évekbeli, Beatles-es feelinget ad a számnak.
Változatos, hangulatos, zeneileg igényes az anyag, a dalok is rendben vannak, ugyanakkor mégsem véletlen, hogy egyikük sem vált a zenekari kánon, a koncertklasszikusok részévé (mint a Sabotage-ról a Symptom of the Universe vagy a Never Say Die!-ról a címadó).
A Rock ’n’ Roll Doctor egy kicsit kilóg a sorból: kolomp és honky tonk zongora hallható benne, plusz a befejezésben Ozzy által ismételgetett „u-je, u-je” is inkább komikus, mint ütős megoldás. A She’s Gone szép lírai, ebben a műfajban a Sabbath egyik legjobbja, amely mintegy megelőlegezi Ozzy szólókarrierjének majdani érzelmes pillanatait. Na, ide tényleg illik az akusztikus gitár, a vonósok kara és a szintifátyol…
A Dirty Womenben a váltások és az egyik köztes ritmus érdemel említést. Figyeljük csak meg, hányszor változik a tempó a dalban! A nyitó Back Street Kids viszont szerintem messze nem a lemez legütősebb nótája, a You Won’t Change Me, a Gypsy és az All Moving Parts (Stand Still) viszont kifejezetten hangulatos darabok, a legnagyobb élményt számomra ez utóbbi dalok okozzák. A You Won’t Change Me úgy cammog elő a homályból, ahogy egy Sabbath-féle szörnyetegnek illik, ám a 60-as évek végének pszichedelikus rock zenekarait idéző szintetizátorhang egy kicsit átírja a klasszikus forgatókönyvet. Így is nagyon meggyőző a dal, főleg, ha meghallgatjuk benne Iommi jellegzetes szólóját.
Különösen izgalmas a Gypsy metamorfózisa, ahogy a kezdeti táncos, már-már törzsi dobritmusoktól, basszus-pöndörületektől, a fegyelmezett tempótól eltávolodva átlép egy lebegős álomvilágba. Az All Moving Parts…-ban pedig a hipnotikus, bólogatós tempó ránt magával, majd itt is jönnek a váltások, két lépésben felgyorsul a nóta, hogy aztán ugyanabba az ütembe lépjünk vissza, mint amivel indultunk.
A lemez borítója mellett sem mehetünk el szó nélkül, ami sikerrel indulhatna a minden idők legbénább metal album frontgrafikája versenyen. A Sabbath-tól mindenképpen a leggyengébb vizuális produkció: a két robot sokkal jobban mutatna, mondjuk, egy Kraftwerk album előlapján.
A két évvel későbbi Never Say Die! máshogy volt „érdekes”, nem annyira jó anyag (arról korábban itt írtam), mint a Technical Ecstasy, és ez a lejtő végül tényleg a szakadékba vezetett: Ozzy 1979-ben (akkor úgy tűnt) végleg otthagyta a csapatot. Szerencsére onnan mindkét fél a csúcsra kapaszkodott vissza: a Sabbath Ronnie James Dio-val és a Heaven and Hell-lel, a „Sötétség Hercege” pedig a Blizzard of Ozz albummal.
Zeneileg nem rossz, de Ozzy hangja borzalmasan szar. Ha jó hangú énekes lett volna zeneileg pöpec. De nem lett.
Igazad van, Ozzy hangja nekem is itt tetszik a legkevésbé.
Nekem tetszik ez a lemez. Voltaképpen nekem mindegyik Ozzy-s Black Sabbath lemez tetszik.
Valóban nem ez a lemezük a klasszikus, de ettől én még szeretem.