Witchbound: End of Paradise (2021)

Szomorú esemény „ihlette” ennek a zenekarnak a létrejöttét 2014-ben. Amikor egy évvel korábban elhunyt Harald Spengler (alias Lee Tarot), a kultikus Stormwitch gitárosa, egykori társai, Stefan Kauffmann gitáros és Peter Langer dobos elhatározták, hogy a zenész halála előtt írt nótáikat végső formába öntik és megjelentetik. Ennek eredményeként látott napvilágot Walpurgis éjszakáján (2015. május 1.) a Witchbound Tarot’s Legacy című bemutatkozó albuma, amelyen nevezetteken kívül még Ronny Gleisberg basszusgitáros (szintén egykori Stormwitch-tag), Martin Winkler gitáros és Thorsten Lichtner énekes szerepeltek.

2017-ben Natalie Pereira Dos Santos énekesnő (rövid ideig Vanessa Katalakos volt az elődje), illetve a 2018-ban, Ronny Gleisberg helyére érkezett Frank Bittermann csatlakozásával az együttes új fejezetet nyitott pályafutásában. Megpróbáltatásaik sajnos nem értek véget, mivel 2019-ben újabb veszteség érte őket, amikor is Martin „Heavy Martl” Winkler életét vesztette. Minden balsors ellenére a zenekar nem adta fel, nem tört meg, újabb személyi átrendeződésekkel folytatta útját: Thorsten Lichtnert Tobias Schwenk váltotta, míg Julian Steiner lett az új másodgitáros.

Ezen előzmények után álltak neki második korongjuk elkészítésének. Elsőre egy kicsit elrettentett a 15 dalos (intró+14 tétel) végeredmény, de kellő türelemmel, többszöri meghallgatás után megbarátkoztam az anyaggal. Stefan előzőleg nekem úgy jellemezte az albumot, mint a klasszikus Stormwitch és a mai, modern power metal keverékét, amelyekből érzésem szerint csak az utóbbi van jelen. Miután viszonylag hosszú a lemez (59 perc; 12 minutumot ver az első alkotásra), törvényszerű, hogy nehéz tartani az egységes színvonalat, gyengébb dalok is becsúsznak, de alapvetően a pozitív benyomások felé billen a mérleg serpenyője.

Stefan Kauffmann

Mindenekelőtt a fülbemászó dallamokat, refréneket emelem ki, mint a nóták erősségeit, ahogy azokat a Battle of Kadesh, az Interstellar Odyssey, az End of Paradise, a Flags of Freedom vagy az As Long as We Can Rock is prezentálja. Az énektémákat felesben osztották fel, mert mind Natalie, mind Tobias hallatja hangját a tételekben, nem dominálnak egymás rovására, nyomják el, hanem éppen ellenkezőleg, kiegészítik egymást. Úgy gondolom, hogy a változatosságra való törekvés volt a céljuk, amit egyrészt a dalok felépítése, azok tempói, másrészt pedig egyes részletek támasztanak alá. A Torquemada-ban például Natalie acsarkodó, black metal jellegű károgást hallat, a Nevermore modern megközelítésű, szaggatott témákkal felruházott darab (ebben is felbukkannak mély, hörgésszerű vokálok), a mandolin-bevezetővel induló Foreign Shores ír, folkos töltettel bír, míg a Dance of the Dead eleje barokk hangulatot idéz. Maradva a pozitívumoknál, komoly hangsúlyt fektettek Frank Bittermann basszusgitárjára, vastag futamai egyenrangú szerepet töltenek be a gitárokkal. Szubjektív megítélés kérdése a fentebb említett gyengébb dalok kategória: ami engem illet, a Carved in Stone, a Last Divide, a Sea of Sorrow és a Nevermore nem nyerték el a tetszésemet, ugyanakkor rossznak sem nevezném őket.

Levonva a konklúziókat, a lemezt a korai Helloween, Stratovarius, esetleg Brainstorm rajongók figyelmébe ajánlom, szerintem nem csalódnak benne. Én jónak minősítem.

About Dávid László 802 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*