Mondhatják ránk az olvasók, hogy nosztalgikus érzületű emberek vagyunk, mivel elég sűrűn vesszük górcső alá a hőskorban megjelent lemezeket; amiben van igazság, de azért természetesen a közelmúlt és a jelen dolgairól is szót ejtünk. Tény, hogy a Rattle Inc. stábja gyakran visszanyúl az időben, több rovatunk is van, ami a korai érát idézi meg (pl. Időkapszula, Katarzis), és a Mai füllel is arról szól, hogy egy régen megjelent album mit mond jelenleg nekünk, milyen érzéseket vált ki belőlünk manapság, és ezeket a benyomásokat vetjük papírra. A csavar ebben a sorozatban az, hogy olyan lemezeket válogatunk ki, amelyeket egy kicsit elfeledtünk – pedig eleinte kedveltük –, vagyis évek (évtizedek?) óta nem vettük elő, így valószínűleg megvolt/megvan kazettán/LP-n/CD-n, és most megnézzük, hogy az idő vasfoga mennyire tette próbára. Igyekszünk a visszaemlékezéseket mindig új köntösbe öltöztetni, erre most jó ötlet volt ez a nemrég kitalált rovat, amiből én sem szeretnék kimaradni.
Mielőtt nekiálltam a klaviatúra püfölésének, azon agyaltam, vajon mely lemezeket pécézzem ki cikkemben, ám nem igazán állt össze a kép, így végül arra jutottam, hogy menet közben fogom megnevezni áldozataimat, amelyekről majd lehúzom a keresztvizet. ? Így aztán itt az idő, hogy újra elővegyük az adott művet, majd feltegyük a költői kérdést: most is tetszik ez a lemez vagy megy vissza a süllyesztőbe, – ha nem is szó szerint – újra a pince/padlás legeldugottabb zugába?
Volt azért koncepcióm, de ez nem is konkrét albumokra vonatkozott, hanem egy adott műfajra, amit mindenképpen beemelek írásomba, és röviden megemlékezem néhány kiadványról. Ez a stílus nem más, mint a grindcore. Ebből már sejthető, hogy mi lesz a reakcióm a műfajra. Nem árulok zsákbamacskát, és gyorsan leszögezem: manapság már egyáltalán nem hoz lázba ez a zenei közeg. Fiatalon egészen másként viszonyultam hozzá, és ebben benne volt az ifjúkori lázadás, a szülők/rokonok/ismerősök szándékos idegesítése, mivel mint tudjuk, a grindcore az egyik legextrémebb „fülsimogatás”, és ez kiváló fegyvernek bizonyult az idegrendszerek felborzolására.
Amikor tizenéves voltam, a grindcore akkor bontogatta szárnyait, így ez újdonságként hatott, jó érzés volt megtapasztalni, hogy a muzsikusok elérték a zenei határok legvégét. Láncfűrész-gitár és -basszus, blastbeat dob, hörgés-morgás-nyüszítés-sikoltozás. Lehet ennél valami extrémebb, lehet ezt tovább fokozni? Aligha. És ehhez még a gusztustalan/brutális zenekarnevek, album- és számcímek, borítók is hozzájöttek. 15 évesen fülig érő szájjal néztem és hallgattam a betegebbnél betegebb kazettákat, és arra gondoltam, milyen jó lesz lesokkolni a közízlést.
A legelső Napalm Death (Scum) és Carcass (Reek of Putrefaction) mellett megemlítem a Nuclear Death Bride of Insect, a Defecation Purity Dilution, az Extreme Napalm Terror Impulse to Destroy, a Terrorizer World Downfall albumát és egy Agathocles-kiadványt – de meg nem mondom, melyiket –, mivel ezeket hallgattam akkoriban. A Feszültség szerkesztőivel jókat mosolyogtunk a felsorolt albumok fülelése közben, hogy milyen beteg állat zenék már ezek, de a legnagyobbakat akkor nevettünk, amikor Sancho (Forgács Peti) öccse ilyenkor megjelent (Zolika akkor kb. 10 éves volt), és közölte, hogy ez tök jó zene. Sancho pedig mindig megjegyezte, hogy az öccse csak ilyen muzsikákra gerjed. ?
Nos, ez a műfaj valóban elment a határokig, emiatt minden elismerést megérdemel, de sajnos túlságosan nagy korlátokat állított maga köré, így elég gyorsan kiábrándultam belőle, és inkább más zenék felé irányítottam a figyelmemet. Nem véletlen, hogy a két stílusalapító (Napalm Death és Carcass) is módosított a képleten, mert arra tovább már nem volt út. És jól is tették. Bevallom, a cikk írása előtt nem mindet hallgattam végig, mivel nem volt kedvem sokáig kínozni magam. Különösen a Nuclear Death volt fájdalmas, az Extreme Napalm Terror még egészen tetszett is, a Defecation rosszabb volt, mint amire előzőleg számítottam, a Terrorizer „elmegy” kategória szintjén mozgott. A Nuclear Death abszolút anti-zene, nemcsak zeneileg gyászos és a hangzás is pocsék, hanem a lemezborító is nevetséges (a többi album szintén zenész), ráadásul egy őrült csaj (Lori Bravo) „énekelt” benne. Ez mindenképpen kuriózum. ? A Napalm Death és Carcass debütöket szokás klasszikusként emlegetni, de én azért óvatosan bánnék ezzel a jelzővel. Maradjunk annyiban, hogy lefektették a műfaj alapjait. Nos, nem megsértődni senkinek, ez csak az én véleményem volt a grindcore-ról, ami nem szentírás.
Nos, akkor nézzük, hogy milyen őskori CD-k bújnak meg a polcomon! Kazettákról már nem beszélhetek, mert első kanyarban a padláson landoltak abban a pillanatban, amikor kipurcant az utolsó magnóm, és eldöntöttem, hogy már csak CD jöhet szóba, majd pár évre rá egy lomtalanítás megszabadított a kartondoboznyi árutól (ezért tuti keresztre feszítene néhány fanatikus). Próbáltam olyan lemezeket elővadászni, amelyek nem annyira ismert bandákról szólnak, mert mondjuk egy Iron Maiden album alapból hülyén mutatna ebben a rovatban; inkább olyan együtteseknek adok helyet, akik reménységnek számítottak pályafutásuk elején, és maximum kultusz-státuszba jutottak vagy a feledés homályába vesztek.
Mithotyn: King of the Distant Forest (1998)
Nos, olyan sokat nem utazok vissza az időben, mivel a King… 23 éve jelent meg. Ha jól rémlik, Joe haveromtól kaptam meg ezt az albumot másolt CD-n. Azt pontosan tudom, hogy akkoriban nem bántam meg, hogy felkarcoltattam az albumot, le is pörgött néhányszor, de aztán „elkallódott” a lemez és Csipkerózsika-álomba szenderült. Na, akkor adjunk neki egy ébresztő csókot, és nézzük (halljuk), milyennek hat 2021-ben!
Sokat nem vesződnék a banda történetével, a Mithotyn svéd együttes (volt), ketten a Falconer-ben zenéltek, és jó néhány banda megemlíthető még, ahol a tagok a Mithotyn előtt/közben játszottak (Indungeon, The Choir Of Vengeance, stb.). A Mithotyn a Bathory-örökséget ápolta, sajnos nem sokáig, mert hamar véget ért a pályafutásuk. Mivel svéd bandáról van szó, a viking mitológia központi szerepet tölt be náluk, zenei szempontból természetesen a black metal gyökerek is tetten érhetők, de a heroikus dallamokat sem nélkülözte a zenekar. Művelték ezt igen színvonalas módon.
Megmondom őszintén, sokkal rosszabbra számítottam, mert előzőleg úgy gondoltam, hogy csupa elcsépelt témától, Quorthon-plágiumtól fog hemzsegni a korong, de nagyon kellemesen csalódtam, mert abszolút élvezhető és egyéni a King of the Distant Forest. Szerintem simán van olyan jó, mint az Einherjer vagy a Kampfar legütősebb albumai. Ez nem a „söröskorsót emelgető” viking metal, mert itt remek zenei témák sorakoznak fel, szigorúra vett énekkel, amit nagyszerű dallamos betétekkel egészített ki a kvartett. Talán a Moonsorrow-t tudnám hozzájuk hasonlítani, de a finnek több epikus témát halmoznak fel, ám a Mithotyn sem fukarkodik ezekkel. Nem is ragozom tovább, jó lemez, ajánlom mindenkinek.
S.D.I.: Mistreated (1989)
Jelenleg semmilyen formában nem birtoklom a Mistreated-et, régen műsoros kazetta alakjában fogtam kézbe, de a fentebb említett okok miatt csak digi alakban tudtam újra elővenni. Azt hiszem, minden valamirevaló rocker/thrasher élt-halt az S.D.I.-ért, és itt, a magazinban is írtunk már róluk, tehát a német banda nem egy elfeledett zenekar, mint a Mithotyn, ráadásul tavaly új lemezzel is jelentkeztek (amit inkább hagyjunk). Na, azért sosem voltak stadion-rock együttes, a kultusz-állapot inkább jellemzi őket, de a Sign of the Wicked album aránylag nagyot szólt. Az ezt követő harmadik album, a Mistreated már nem robbant akkorát, pedig megvolt benne a potenciál. Legalábbis a megjelenéskor így éreztem. Aztán kis idővel később már nem, mert nem kötött le a Mistreated, így parkolópályára került a kazi. Most viszont úgy gondolom, hogy nem olyan rossz ez az album. Itt-ott kicsit lassabb, mint a Sign.., de zeneibb, változatosabb is: nem csak a speed metal-tekerések, hanem a kidolgozott és gyakran középtempós részek is részét képezik az anyagnak. Ami, mint tudjuk, nem mindig győzi meg az ős-rajongókat, de aki azt szeretné, hogy kedvencei ne ugyanazt az albumot adják ki, hanem lemezről-lemezre egy picit változzanak és tágítsák határaikat, az jó helyen kapisgál.
Reinhard Kruse magas hangja sem simogatja mindenki fülét, de szerintem ide abszolút illik. Ebben segítenek a csorda-vokálok is, amelyek az előző lemez savát-borsát adták, és itt is egész jól működnek (pl. Kiss Ass). A hangzással sincs probléma, egész jól szól a lemez, egyedül a dob lehetne egy kicsit teltebb, de így sem vészes. Nos, aki anno csalódott ebben az albumban, tegyen vele egy próbát, hátha neki is jobban fog most tetszeni! Nekem kellemes „visszatérés”, de azért így is van jobb germán metal – hogy egy kicsit szőrszálat hasogassak.
Misery Loves Co.: Misery Loves Co. (1995)
A végére ismét egy svéd együttes került terítékre, akik három album után elvesztek a szürke ködben, de úgy rémlik, az utóbbi években mintha éledeznének. Nem mondanám azt, hogy 95 óta jegeltem ezt a bemutatkozó korongot, az utóbbi években néha belehallgattam, ám igazából most fedeztem fel benne az igazán nagy értékeket. Mert ez a lemez abszolút csúcskategória! De elég szerintem megkérdezni haragSICK kollégát, hogy mi a véleménye a svédekről. Nemrég olvastam egy fejtegetését, miszerint a Misery Loves Co. köröket vert az indusztriális metal mezőnyre (nem szó szerint idézem őt), és még a Fear Factory is „tanult” tőlük. Azt hiszem, egyet kell értsek munkatársammal, bár sajnos csak ezt a korongot ismerem tőlük (itt az idő a pótlásra).
Most is bebizonyosodott, hogy Svédország vezető hatalom a fémzenében, mert nem csak a death/black metalban vannak kiválóságaik, hanem a heavy metal minden területen számolni kell a bandáikkal. Az ipari metal egyik legjobbja a Misery Loves Co. (Tim Skold és a Shotgun Messiah mellett), akik simán felveszik a versenyt a legnagyobbakkal (pl. Ministry, Godflesh, NIN, Die Krupps). Igaz, ez a műfaj sosem volt mainstream (szerencsére), de azért egy-két lemez jól pörgött a piacon. A Misery Loves Co. és a többi kiadvány sajnos nem…
Már a lemez indítása is elsőrangú, a My Mind Still Speaks remek refrénje kapásból megragad az ember fülében, és a változatos zenei témák is arra késztetnek, hogy az ember elégedetten bólintson. Az I Wanna Kiss Your Boots lecsavarja a hallgató fejét, olyan zúzós részek kalapálnak. Pedig nincs olyan száguldás, mint néhány Ministry nótában: itt a rafinált riffek és a döngölős középtempó az, ami földbe gyalul. Na, van azért itt punkos lendületű zúzás is, mégpedig a The Only Way dalban. Ez egy igazi ökölcsapás, ahol mindenki kiélheti sebesség-mániáját, és egy akkora nóta kerekedik ki, hogy erre még Al Jourgensen is csettintene!
Ha a legjobb nótát kívánnám megnevezni, egyértelműen a Happy? című kapná meg ezt a címet, amit kislemezen is megjelentetett a zenekar. Elborult és egyben mega-dallamos refrénje köré torzított ének és narrátorhang épül. Remek dal, amelyet meg kellene mutatni minden kispályásnak, hogy így kell ezt csinálni! Mostanában többször is lepörgettem ezt a nótát, annyira betalált.
Szóval, így megy ez. Kár, hogy nem ért el nagyobb sikert a svéd galeri, de így is a vájtfülűek örök kedvence marad a Misery Loves Co. Kíváncsi vagyok, hoz-e még valami meglepetést a zenekar.
Leave a Reply