„Úgy fogadtak bennünket, mintha a testvéreik lennénk”

Interjú Gách Imrével, az Intense Agonizing egykori gitárosával – 2. rész

Mekkora energiát fektettetek a demók reklámozásába? Milyen csatornákon keresztül terjesztettétek ezeket az anyagokat? Külföld felé is megpróbáltatok nyitni?

Utólag nem érzem soknak a promóciót, de nehéz ezt pontosan meghatározni. Mi a sok és mi az elég? Az akkori tudásunkkal azt gondoltuk, hogy ennél többet nem lehet, de most rávágom, hogy nagyon kevés pénz állt a rendelkezésünkre. Tettünk azért, hogy az underground berkein belül ott legyünk, gondolok itt a levelezésre, szóróanyagok küldésére, amit kezdetben Ákos csinált, majd az ő távozása után én. Ez mai szemmel nézve hihetetlen, hogy miként működött, de működött! A fiatalabb versenyzőknek írnám, hogy postai levélben küldtünk, többnyire fénymásolt szóróanyagot különböző fanzine-eknek a világ minden tájára, majd ez úgy terjedt tovább, hogy ők ezeket továbbküldték a velük levelező srácoknak. Aztán készítettek a bandával egy interjút, aminek köszönhetően volt, aki megrendelte a zenekar anyagát és tovább ajánlotta az ismerőseinek, akik szintén felvették a kapcsolatot az együttessel. Úgy éreztük, külföldön nagyobb irántunk az érdeklődés, de ez azért volt csalóka, mert külföldön az egész világot értettük, és ezt nem lehet összehasonlítani Magyarországgal, de tény, hogy rengeteg levelet kaptunk, mind itthonról, mind külföldről, alig győztem megválaszolni. Volt, hogy napi 26 levelet dobott be a postásunk, aki szerintem utált! Ebben nagy segítségemre volt Poller Csabi, aki angoltudásával rengeteget tett értünk, neki köszönhetjük a német split EP kiadását is.

Azokban az időkben milyen gyakran léptetek fel élőben? Milyen volt az Intense Agonizing bulik hangulata?

Beálltunk az 1-2 hónaponkénti fellépésekre, nem akartuk túlzásba vinni, mert mindig úgy szerveztük össze, hogy mások is helyet kapjanak ezeken a bulikon, és persze a miénkkel párhuzamosan is szerveződtek koncertek. Azért ezeket is próbáltuk figyelembe venni, ráadásul egy ilyen koncert leszervezése komplex feladat, és mivel nagyrészt én intéztem ezeket a dolgokat (együttesek keresése, szervezőkkel való megbeszélés, plakátnyomtatás stb.), tehát a menedzseri feladatokat is én láttam el, sokszor nehéz volt összeegyeztetni a munkámmal, a zenéléssel, a számok írásával, próbákkal, magánélettel, úgyhogy lehetetlennek tűnt több fellépést intézni. Ráadásul vidéken akkoriban nehezen lehetett rávenni a művelődési házakat, hogy legalább az útiköltséget fizessék. Néha még az is problémát okozott, hogy rendesen fogadjanak bennünket, mint egy normális együttest, mert nem volt elfogadott ez a műfaj. Volt is ebből probléma, például Nyíregyházán, ahol ki sem rakták a plakátokat, amiket leküldtünk, kb. a kukában végezték! Lenyomtuk a koncertet tíz skinhead előtt, akiket behívtunk, hogy ne fázzanak kint. Később kiderült, hogy rengeteg arc, aki kíváncsi lett volna a bulira, pár utcával arrébb ivott a kocsmában, és ráadásként a szervezők még ki is akarták velünk fizettetni a művelődési ház bérleti díját! Szóval volt egy kisebb-nagyobb balhé a végén!

Egyébként a bulik jó hangulatban, sikeresen zajlottak, bár a legtöbb előtt izgultam, hogy sikerüljön minden, de aztán rutinná vált a dolog. Azért volt egy-két nevezetes fellépésünk, amit kiemelnék. A debreceni buli például csodálatos volt! Késtünk, szakadt az eső, és amikor megérkeztünk, a közönség élőláncot alkotva adogatta be a cuccainkat a művházba és eszméletlen örömmel fogadtak bennünket! Csehszlovákiában, amikor kimentünk egy magyarlakta területre, ahol körülbelül úgy fogadtak bennünket, mintha a testvéreik lennénk, a hangzás nagyon szar volt, annyira szarul még soha nem szóltunk sehol, de a buli felejthetetlen volt, a fogadtatás és az emberek szívélyessége miatt. Később az Extreme Deformity lemezbemutató turnéjának pár állomásán is szerepeltünk. Rendkívül jó kapcsolatunk volt a fiúkkal. Tőlük vettem a Peavey erősítőmet. Ugyan előzenekarként játszottunk, de végül is az ő lemezbemutatójuk volt, ráadásul szeretem is a zenéjüket és nagyon jó arcok voltak. A legtöbben a Fekete Lyukba jöttek el, amikor elhívtuk a svájci Exulcurationt, a lengyel Bundeswehrát, plusz volt a Life Discussion és mi. Az egy igazi, tömött telt házas buli volt, egy gombostűt sem lehetett leejteni! Persze adódtak bizonyos technikai problémák, de nagyon jól zárult a koncert! Visszatekintve, mindegyik bulin volt némi probléma, de mindig megoldottuk ezeket a dolgokat. Szervezőként is kijutott nekünk némi idegeskedés, de a közönség mindig rendkívül jó volt és kárpótolta a kihullott hajszálakat; nélkülük soha nincs normális koncert, maximum nagyszabású próba.

Ott folytatnám, hogy Ákos és köztünk támadt némi nézeteltérés, feszkók voltak, linkeskedés, sértődés, ezért szétváltak útjaink. Körülbelül fél évig dobos nélkül voltunk, és már azt fontolgattuk, hogy befejezzük. Nem könnyen, de szerencsére nem is nehezen sikerült megfűzni Nagy Sanyit, az akkor már nem létező Life Discussion kiváló ütősét, hogy dobolgasson nálunk. Sanyi profi játékával, kitartásával nagy mértékben feldobta az együttes színvonalát. Képes volt extra nehéz és bonyolult ütemeket kihozni magából, és addig nem nyugodott, amíg nem ment neki jól. Volt, hogy próbán kitaláltunk valamit, egy két lábdobos gyors ütemet, ő egész éjszaka, másnapig azt gyakorolta és a másnapi próbán úgy ment neki, mintha mindig ezt csinálta volna! Emberileg és zeneileg is megtaláltuk azt az embert, akit kerestünk! Most kint él az Egyesült Államokban, és abszolút berendezkedett ott; nemrég beszélgettem vele telefonon, jól érzi magát és egészséges.

A banda végül 1994-ben adta ki első lemezét, a The Beginning of the End-et, addigra viszont te már nem voltál a csapat tagja. A felállás valamelyest megváltozott, sőt, addigra a zenei klíma is jelentősen átalakult. Mikor és miért léptél ki az együttesből, illetve hogyan emlékszel vissza azokra az időkre?

Kilépésemet egy körülbelül féléves betegség előzte meg, minden nap 39,5 fokos lázam volt, 50 kilósra fogytam, lelkileg már a pacsker feldobására készültem (azért a Cannibal Corpse bulira kiszöktem a kórházból). Szerintem túlhajtottam magam. Ez alatt az idő alatt nem történt semmi, Gábor írta a számokat, próbáltak a srácok és rakták össze a Beginning…-et. Amikor felépültem, mert mégis dolgom volt még ezen a világon, Gabival megírtuk a számok második szólamát, és kezdtük azokat összepróbálni a többiekkel. Őszintén megvallva, nagyon nehezen ment, mivel a hosszan tartó lázas állapotom megviselte az ízületeimet, alapvetően mindenhol, de a kezem ujjai is rohadtul fájtak. Gondolj bele, az akkori barátnőm fürdetett a betegségem alatt, talán még neki sem mondtam, de mindig hálás leszek azért, amit tett értem!

Tehát fullra ismertem az egész anyagot, nagyon tetszett és a többiek nem is tudták, hogy mennyit dolgoztam azon, hogy visszanyerjem a betegség előtti kondíciómat, hogy rendesen járjon a kezem! Ezt vagy nem vették észre vagy nem akarták észrevenni, ez most már lényegtelen, de elkezdték beszervezni a bandába Lalátka Lajost, akit rendkívül tehetséges gitárosnak tartottam és a mai napig ezt gondolom róla. Nem is neheztelek rá ezért, csupán rosszul esett akkor, hogy amit addig tettem, szerveztem, a saját gyermekem volt, időt, energiát beletettem, ellenem fordult, kicsinált a túlpörgés miatt és mielőtt bebizonyíthatnám másoknak és főleg magamnak, hogy a betegség semmit nem vett el tőlem, erős vagyok és felállok, kábé pont előtte húzzák ki alólam a talajt. Nem voltak velem korrektek, mert nem mondták a szemembe, nekem kellett rájönnöm, rákérdeznem és lépnem. Viszont, gondolom, nem tudták, hogy hogyan közöljék a döntésüket, mivel az együttesnek mennie kell tovább, így valahol érthető volt a lépésük. Tehát nem sokon múlott, hogy én is szerepeljek azon a lemezen, de hát így alakult!

Ugyanabban az esztendőben egy Intense Agonizing/Necrobiosis split 7” is napvilágot látott…

Ezt a split 7”-et akkor kezdtem el intézni, amikor még a csapat tagja voltam. Először a Wild Rags Records érdeklődött az anyag iránt, de róluk rengeteg rosszat hallottunk. Arra mentek rá, főleg itt Kelet-Európában, hogy megkeresik a tudatlan bandákat, akik örülnek, hogy egy külföldi kiadó érdeklődik irántuk, és kiadatják velük a szellemi terméküket. Persze rossz szerződési feltételekkel, mondván, örülj, hogy foglalkozunk veled! Sok velük szerződött banda panaszkodott, hogy semmit nem kaptak abból, amiben megegyeztek. Mi informálódtunk, és nem kértünk ebből. Később még jó pár levelet kaptunk tőlük, de onnantól már hidegen hagyott bennünket ez a lehetőség.

Az egyik akkori barátom, Poller Csabi ajánlott be minket és segített végigvinni az egész folyamatot a német MMI Recordsnál. Mivel az új anyag még nem volt készen, a Soul Locked… demóról válogattunk számokat. A kislemez másik oldalára a holland Necrobiosis került, akiknek a zenéje hasonló volt a miénkhez. Szerintem jó párosítás voltunk. Váltottunk pár levelet, jó fejeknek tűntek. A terjesztés szerintem nagyon jó volt, ennek köszönhetően a kislemez elég szépen elterjedt külföldön, a mai nap is fel-felbukkan itt-ott. Annyit még erről érdekességként, hogy a színes demóborítót nem sikerült megbeszélni, mert tartottak a cenzúrától, viszont a fekete-fehér változatra kisebb alkudozás után igent mondtak.

Ezt követően csatlakoztál valamilyen formációhoz, vagy szögre akasztottad a hangszered?

Mint írtam, ’95-ben mindent eladtam. Később volt valami szutyok gitárom, de ritkán fogtam kézbe; 2012-ben vettem egy jobb gitárt és egy kis erősítőt, akkor éreztem, hogy mennyire hiányzik a zenélés. Viszont komolyan zenélni, ismét beleadni mindent, bandát alapítani egyáltalán nem volt kedvem. Úgy alakult, hogy megkeresett a legelső együttesemből egy zenésztársam, hogy szeretné a régi bohóckodásunk számait felvenni CD-re, hogy legyen erről egy kézzel fogható emléke. Nehezen álltam rá, mert rengeteget dolgoztam és nem volt kedvem széthajtani magam, ugyanakkor izgatott is a dolog. Belementem. Próbálgattunk, újraírtuk a régi, egyszerű számokat, és azon vettük észre magunkat, hogy a még mindig fiatal Gidó (Gidófalvy Attila) támogatásával és segítségével jó pár koncertet nyomunk. A CD-t 2017-ben vettük fel, év végén adtunk egy saját koncertet, ahol mindenki kapott a belépő mellé egy példányt belőle, ám mivel nem igazán egyezett a zenei ízlésünk és a gondolataink, a koncert után elváltak útjaink. Jó volt ismét a színpadon, de már nem vágyom erre! Jelenleg van egy boldog párkapcsolatom, ami leköt, és nem tervezek több bandát a hátralevő időben.

Napjainkban is követed a metal zenében zajló folyamatokat, az aktuális kiadványokat? Az eltelt 4-5 évben volt olyan előadó, akire felkaptad a fejed? Sikerült új kedvenceket avatnod?

Egész életemben nagyon sokféle zenei stílusra nyitott voltam és ez nem változott, ám ahogy múlnak az évek, már nem a szélsőséges őrületeket veszem előre, ugyanakkor az andalító számokat sem szeretem. Lett új kedvencem, ráadásul a gitáromnak köszönhetően, mivel sikerült egy B. C. Rich Assassint szereznem, amit a Five Finger Death Punch magyar gitárosának neve fémjelez. Imádom ezt a hangszert! Nyilván a bandának is utánanéztem, akik persze igen ismertek, csupán az én érdeklődésemet nem keltették fel eddig. Szeretem a hangzásukat, a riffjeiket, a megjelenésüket és a profizmusukat. Persze rengeteg lassú, érzelmes számuk is van, de ezeket elengedem.

A magyarok közül az Angerseed-et ismerem és szeretem, ők igazán a stílusba vágnak! Úgy gondolom, azt folytatják, amit mi elkezdtünk, csak profibban! Tudom, hogy nagyon sok munkájuk van ebben, megérdemlik a sikert! Szerintem ők az Intense Agonizing reinkarnációja turbó kivitelben! Nagyon drukkolok nekik, mert igazán jól nyomják! Hajrá, srácok! Amúgy most is sok mindent meghallgatok, ami megdobogtatja a dobhártyámat és a szívemet! Néha kell egy kis defibrilláció!

Imre, köszönöm szépen a válaszaidat! Kérlek, oszd meg záró gondolataidat olvasóinkkal!

Laci, én tartozom köszönettel azért hogy elküldted a kérdéseidet! Az olvasóktól pedig a türelmet, ha végigolvasták az agymenésem. Jó volt visszaemlékezni a ’90-es évekre, sokan visszasírjuk azt az időszakot, ami nem véletlen. Szép idők voltak! Bízom benne, hogy hamarosan vége lesz ennek a kolerának vagy minek, és minden a helyére kerül; egy olyan világ kap erőre erős, céltudatos emberekkel a hátán, akiknek nem derogál odafigyelni embertársaikra, és a zene, zeneipar is újra a fény/fémkorát éli majd! A zenészeknek és a kiegészítő stábnak újra tele lesz a naptára koncertbejegyzésekkel, mert szükség van a zenére és ezáltal a bulikra is, és ez nélkülük nem lenne! A zenehallgatóknak, a közönségnek is ki kell tartani és remélni, hogy fognak még koncerteken tombolni és a jelenlétükkel támogatni ezt a most nehezen működő iparágat, mivel a zenészek semmit sem érnek nélkülük. Hallgassátok mindig azt a zenét, amit a szívetek diktál és olvassátok a Rattle Inc. írásait!