Tiamat: The Astral Sleep (1991)

A kilencvenes évek elején megerősödő death metal mozgalom számára a Tiamat csak rövid ideig volt a műfaj reménysége – már amennyiben death viszonyok között egyáltalán ígéretes műnek tekintjük bemutatkozó albumukat, a Sumerian Cry-t. Az eredetileg még Treblinkaként megírt és rögzített, de végül Tiamat név alatt kijött anyag nagyjából hozta korának átlagát, de abban az időben, ahogyan a többséget, úgy engem sem hatott meg. Itt-ott zizegett benne valami, de nem éreztem iránta különösebb vonzalmat. Nem tisztem mentegetni, de nem volt könnyű dolga. Egy emlékezetes év bivalyerős felhozatalában kellett helytállnia, olyan mezőnyben, ahol olyan albumok vicsorgatták fogaikat, mint a Tortured Existence a Demolition Hammertől, a Left Hand Path az Emtombed-től, a Slaughter in the Vatican az Exhordertől vagy a Spiritual Healing a Death-től. De az Obituary, a Nocturnus, a Napalm Death és a Paradise Lost is ebben az évben adta ki fontos lemezeit. Saját jogán – azaz korlátai miatt – a Sumerian Cry ebben a közegben vált „feleslegessé” és simult bele az átlagba. (Dávid Laci kollégám cikke a lemezről itt olvasható.) Az, hogy a Tiamatból több lesz, mint egy mezei death/doom banda, ekkor még nem volt nyilvánvaló.

A stockholmi alapítású és leginkább Johan Edlund személyéhez kötött zenekar máig ívelő életműve azonban – mint kiderült – képes volt számos meglepetést okozni. Egy nagyot bizonyosan: a Wildhoney-val, és számomra külön egy másikat (és hasonló léptékűt), a The Astral Sleep-pel.  Rendre olyan albumok kerültek ki tőlük, amelyek – persze, más szempontok szerint, de – jócskán túl is mutattak korai korszakuk death érájának jó pár alapvetésén, egészen addig tolva a biciklit, hogy ha az első albumukat összevetem mondjuk az A Deeper Kind of Slumber-rel, hát, azért az jókora távolság!

Az első meglepetést mindjárt második lemezükkel, a debütálás után egy évvel megjelenő a The Astral Sleep-pel okozták – feltételezem, nem csak nekem. Amikor először hallgattam, még ott visszhangzott bennem az útravalónak kapott mondat, amit az a srác fűzött mellé, aki egy adag kazettával együtt ezt is a kezembe nyomta: „Szerintem sz*r, de azért hallgasd meg, hátha neked bejön.” Bejött. Sokkal jobban, mint az első. Olyannyira, hogy ott és akkor felülírt mindent. A vele kapott Gorguts zenéjét már fel sem tudom idézni, a többinek pedig még a neve sem jut eszembe. A még javában fordított keresztes Tiamat ebben az ötven percben olyan zenével állt elő, amelyet alig lehet elődjéhez mérni. Mintha egy másik zenekart hallanék – vagy ugyanazt, de már a múzsa csókjával a homlokán. Mintha a még Treblinka név alatt kialakított elsőlemezes számok után most már ténylegesen a Tiamatként megkomponált dalokat gyűjtötték volna egybe.

Sok minden megmaradt az eredeti death metal megközelítésből (Edlund éneke, kattogó ritmusokra ráriffelés, death-porszag), de minden tételt sikerült annyi aprósággal „megbolondítani” és emlékezetessé tenni, hogy önálló és szerethető karaktereik már első hallgatáskor is nyilvánvalóak. A nüansznyi hozzáadott értékek egyike sem akkora jelentőségű és „fogósságú”, hogy el kellene tőlük ájulni, mégis alapjaiban változtatják meg a dalok felépítését és hangulati képét. A mai viszonyok között már szót sem érdemlő semmiségek itatják át a zord alaptónust: egy akusztikus gitártéma, egy orgonaszólam, felhőkből éneklő kórusok, valamint – és leginkább – az, hogy mindezek jó érzékkel és kellő spontaneitással lettek beleszőve a merev szálak uralta anyagba. Ez a tehetségnek nevezett, tenyérben hordott láng a fojtó atmoszférájú katakombák világából óvatosan kimerészkedve, megnövekedett tereket tesz láthatóvá, olyanokat, mint a példa kedvéért bármikor örömmel felidézhető Mountain of Doom hegyei-völgyei, az Ancient Entity égben nyíló fényei, esetleg az Angels far Beyond és az A Winter Shadow pókhálósan is szép tornyai.

Nem akarom az összes tételt felemlegetni, mert mindnek megvan a maga szépsége, rejtett titka. A csiszolatlan felületekre rajzolt törékeny vonalak őszinteségén túl, a lemez legnagyobb erénye, hogy ezekből, vak látnokként (és talán akaratlanul) felvázolta a zenekar jövőjének lehetséges körvonalait. A fogalmazás struktúrája még kissé nyers, de semmivel össze nem téveszthető saját dinamikája van. A baltával faragott boltívek alól Edlund még nem söpörte el a törmeléket, de a kapu elég tágas lett ahhoz, hogy ne is legyenek útban.

A The Astral Sleep-en hallható zene azért alapvetően és jórészt death metal – efelől semmi kétség –, de lépten-nyomon kizökken saját kerékvágásából, és ilyenkor egyik pillanatról a másikra a rusnya halálból sejtelmes álom lesz, szétfoszló illúzió. A Minden Idők Legjobb Számcíme versenyének egyik esélyese, a Dead Boys’ Quire (némely verzió szerint Dead Boys’ Choir) vagy a The Southernmost Voyage – de ilyen-olyan módon mindegyik dal – a kilencvenes évek műfaji elvárásaihoz képest idegennek ható mozdulatokkal jelzi, hogy a Tiamat kezd önálló életet élni, és goth/doom kiegészítőkkel tarkított, egyedi szabású kosztümében elhagyni készül a szülői házat.

A felállást tekintve az albumot rögzítő tagok közül Thomas Petersson gitáros és Niklas Ekstrand dobos még a Clouds-on is hallható, Jörgen Thullberg basszusgitáros viszont már nem. Néhány tagcsere után végül a szendergős lemez idejére stabilizálódik a felállás, és érdekes módon éppen ekkortájt, vagyis 97 környékén a kezdetektől fogva a csapat lelkének mondható Edlund kijelenti, hogy ő a Tiamat egyetlen állandó tagja. Ehhez képest pár év múlva, az apja halála utáni gyásszal és alkoholproblémákkal küszködő főnök egy nagyvonalú gesztussal elengedte az egészet. 2014-ben – fél tucat infarktussal a háta mögött – elbúcsúzott és mindent a többiekre hagyott: használják a nevet, ha szeretnék, zenéljenek tovább, ha akarnak, és készítsenek olyan albumokat, amilyeneket jónak látnak – de nélküle. Mindannyiunk szerencséjére villámgyorsan meggondolta magát, és visszatért a Tiamat élére, hogy vezényletével – remélhetőleg még sokáig – folytatódjék az a figyelemre méltó kalandozás, ami éppen az itt megidézett, három évtizeddel ezelőtti albummal vette kezdetét. (A diszkográfia szubjektív áttekintése Zozzie-tól itt olvasható.)

Erős túlzás lenne korszakalkotónak nevezni mindazt, ami a The Astral Sleep-et – saját korán túl is – érdekessé és izgalmassá teszi, de van benne annyi eredetiség, ami a kilencvenes évek viszonyai közt a nem éppen átlagos death metal lemezek közé emeli, és amivel egyébként még az utókor elismerését is kivívhatja magának. Nem csodálom, hogy annak idején megosztotta a közönséget, és azt sem, ha megosztja ma is. Ha ezt teszi, az jó jel, mert valószínűsíti, hogy tényleg rendben van a cucc. Nálam hasonló élvezeti értékkel bír, mint a Celtic Frost-tól az Into the Pandemonium. Számomra ez a lemez egy önmagára ébredő zenekar első életjele.

About Bársony Péter 88 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

2 Comments

  1. Amíg a cikken dolgoztam, legalább tucatszor végighallgattam a lemezt, (de lehet hogy többször is), és minden pillanatát élveztem. Igen, megunhatatlan album.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*