Szerkesztőségünk tagjainak kedvenc filmjei – Laq

Eljött az idő, hogy én is papírra vessem néhány kedvenc filmemet. Bevallom, egy kicsit bajban vagyok, mert nagyon sok van belőlük. Meglehetősen nagy filmfogyasztó vagyok. Bár manapság egy kicsit csökkent az étvágyam, és ez lehet, hogy összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy szerintem manapság elég kevés jó film készül, tisztelet a kivételeknek.

Kedvenc műfajaim a thriller, a sci-fi, a misztikus, az igényesebb horror. A belezős, „vér mindenütt” típusú mozikat nemigen kedvelem (a zombisoktól pedig mentsen meg az ég… 🙂 ). Az akciófilmek is elég távol állnak tőlem, csakúgy, mint a vígjátékok is. Szeretem, ha egy film szól valamiről, ha elgondolkodtat, ha újat mutat. Ennél fogva a dráma műfajából is vannak részemről figyelemre méltó darabok.

Általánosságban elmondhatom, hogy a filmeknek az eleje, a kibontakozása szokott tetszeni, a lezárás sajnos a legritkább esetben sikerül jól. Mivel manapság inkább a sorozatok a „menők“, azokból is szép számmal vannak kedvenceim. Ha megengeditek, azokkal a filmekkel kezdeném, amelyek nem fértek fel a listámra, de egyébként nagyon kedvelem őket.

Nem került fel egy sem, de vétek lenne nem megemlíteni a Stephen King műveiből készült filmeket! Mivel nagyon kedvelem az írásait, ezért szinte az összes filmjét leírhatnám, de én mégis a Rémkoppantókat emelném ki közülük. Bevallom, olvasni jobb volt, mint nézni, de a vizuális változat is nagyon jól sikerült. Aztán ott van az It (az eredeti) vagy A remény rabjai. Nagyon jók.

A másik ilyen, személyhez köthető történet a Tarantino-filmek: a Kill Bill vagy a Becstelen brigantyk és a többi. Mindegyik műremek. Az ő neve is abszolút garancia a minőségre. Érdekességképpen: volt egy rész a CSI: A helyszínelők sorozatból is, amit ő rendezett.

Na, és akkor nézzük, mely filmek szerepelnek a dobogón! Ahogy szokás, haladjunk a bronzérmestől felfelé. Képzeletbeli dobogóm harmadik fokán egy másik filmes géniusz, David Lynch műve foglal helyet. Az ő munkásságát is teljes egészében kedvelem, de most a sorozatra való tekintettel, a TWIN PEAKS – TŰZ, JÖJJ VELEM! című darabját emelném ki. Annak idején, amikor a sorozatot adták a tévében (1991-92), teljesen a rabjává váltam. Nagyon szokatlan megközelítési mód jellemezte, borzasztóan nyomasztó atmoszférával. Igaz, voltak humorosabb jelenetei is, mintegy oldván a feszültséget, de úgy gondolom, a végeredmény meglehetősen félelmetesre sikeredett. Angelo Badalamenti zenei kísérete pedig abszolút felrakta a pontot az i-re. Az egész ámulatba ejtően tökéletes volt. Ennek a sorozatnak az előzményfilmje a Tűz, jöjj velem!. A művészetnek igen magas foka, amit elénk tárnak az alkotók, mind vizuális, mind auditív téren. A szereplőgárda pedig a szintén zseniális, Kyle MacLachlan-nel az élen. A film egyébként 1992-ben látott napvilágot (nálunk ’93-ban), és ugyanazt a minőséget, illetve hangulatot hozza, amit az azt megelőző sorozat is, még talán egy kicsit elvontabb is lett. Lynch a szürrealizmus koronázatlan királya. Vannak, akik egyenesen betegnek bélyegzik alkotásait. Lehet. Nekem mégis a művészet és a zsenialitás szavak jutnak eszembe róla. Az elme és a valóság határait feszegetni izgalmas dolog, főleg ha az igényességgel is párosul. Azért bevallom, a sorozat harmadik szériája, amit 2017-ben lehetett látni, már egy kicsit nálam is levágta a biztosítékot. Néhányszor én is felkiáltottam, hogy „Most mi van?!“.

Akkor most hagyjuk is el a pszichiátriát, és mozduljunk ki az űrbe, sőt, vissza nagyon régre, a megalkotásunkig. Dobogóm második fokán az 2012-ben bemutatott PROMETHEUS című film áll. Eljutottunk egy másik, általam nagyra tartott filmes úriemberhez, nevezetesen Ridley Scotthoz. Ő volt minden idők egyik legjobb sci-fi filmjének, az 1979-es A nyolcadik utas: a Halálnak, közismertebb nevén az Aliennek a rendezője (és nem mellesleg a Gladiátoré és a Hannibálé is), aki egyszer csak úgy döntött hogy megcsinálja annak az előzményfilmjét. Milyen jó ötlet volt!

A cselekményben mindjárt vissza is ugrunk 2093-ba, amikor is egy régész páros olyan jeleket talál, amelyek alapján arra következtetnek, hogy teremtőink egy bizonyos bolygóról hozták ide az életet. A film ennek a történésnek a bemutatásával kezdődik, amikor is leszáll egy űrhajó a Földre, és a benne utazó idegen darabjaira hullva omlik bele egy vízesésbe, DNS-eivel mintegy megteremtve az itteni életet. A párocska természetesen elutazik erre a kiszemelt bolygóra, ahol aztán elkezdődnek a bonyodalmak.

A film meglehetősen megosztóra sikeredett. Voltak, akik nem nagyon örültek az ilyesfajta megközelítésnek, és voltak, akik igen. Én az utóbbiak közé tartozom, szerintem egy nagyon ötletes, elgondolkodtató mű született. A vizuális megoldások pedig csodálatosak, maximálisan nagyívűek. Sci-fi rajongóként moziban, eredeti nyelven néztem elsőként és lenyűgöző volt. A mai napig vonzza a tekintetemet.

2017-ben érkezett a folytatás, az Alien: Covenant. Őszintén szólva, az már nem ragadott annyira magával. Engedve a rajongói nyomásnak, több lett benne a „szörny“ és az akció, és kevesebb az elgondolkodtató mozzanat. A történet már nem a tervezőkre és tetteik miértjeire fókuszál, hanem a szörnyecskékre.

Most pedig jöjjön az aranyérmes! A nem is annyira távoli jövőben Morpheus megmutatja nekünk, hogy milyen mély is valójában a nyúl ürege. Választhatunk a kék és a piros tabletta közül. Te melyiket választanád?

Ez a kínzó kérdés az 1999-ben bemutatott MÁTRIX cselekményét vezeti fel. Egy kínzó érzés hátul a tarkódban, hogy mindaz, amit látunk, amiben élünk, nem a valóság, hanem csak egy szimuláció. Mesterséges intelligencia által létrehozott világban tengetjük életünket, ám testi valónkban csak egyszerű Duracell-elemek vagyunk, akik biztosítják a gépek áramellátását. A szimulációs hipotézis nem új keletű dolog, bár ez a fajta megközelítés, hogy mi magunk hoztuk létre képzeletvilágunk megalkotóit, mindenképpen izgalmas. A film vizuális hatásai remekbe szabottak, stílusteremtők. A színészek kiemelkedőek, Keanu Reeves és Laurence Fishburne viszik a hátukon a produkciót. Az alapötlet az idők folyamán trilógiává nőtte ki magát (sőt, most készítik a negyedik részt), de nálam az első rész maradt a befutó. A művet jegyző Wachowski fivérek (jaj, bocsánat, nővérek…) nagyot alkottak. Mindazonáltal ez is egy megosztó alkotás. Sokan nem tudnak mit kezdeni vele, mások istenítik. Emlékszem, annak idején, amikor vetítették, sok ismerősöm mondta, hogy egyszerűen nem érti.

Most, hogy elindult a negyedik rész előkészítése, az alkotók előálltak egy olyan magyarázattal, hogy valójában az egész történet a transzgenderségről szólt (ugyanis az évek során a fivérekből nővérek lettek), csak ’99-ben a világ még nem állt készen arra, hogy ezt kimondhassák. Hurrá, hogy most már készen áll…

Ezzel a végére is értünk a külföldi filmek listájának. Jöjjenek a magyar művek! Hú, hol is kezdjem? Őszintén szólva, nem vagyok nagy kedvelője a magyar filmeknek. Ez nagyrészt abból adódik, hogy az  általam kedvelt műfajokban itthon nem igazán készülnek alkotások. Másrészt a magyar színészek közül nem sok olyan van, akit kedvelek. Sajnálom. De tényleg. Jobb lett volna hazaiakról írni többet. Azért összegyűjtöttem egy pár olyan mozit, amelyik okozott néhány jobb pillanatot.

Az egyik ilyen a ZIMMER FERI és szigorúan az első része. A szereplők remekül hozzák a formájukat, de kiemelném Galla Miklóst, aki az egyik kedvenc hazai humoristám. A másik általam kedvelt film a CSINIBABA. Mindkét mű Tímár Péter alkotása. Megemlíteném Árpa Attila filmjeit is, az ARGO-t és az ARGO 2-t. Ezek szintén szórakoztató tételek. Ami még tetszett, illetve úgy egyszerűen csak nézette magát, az a BUÉK című film volt mostanában.

Ami a zenés filmeket illeti, a magyarok közül a Csinibabát lehetne például ide is sorolni. A külföldiek közül pedig a 2018-as LORD OF CHAOS-t, ami ugye a Mayhem-sztorit dolgozza fel, sok zenével. Nekem alapvetően tetszett a film, bár állítólag nem teljesen fedi a valóságot. Jómagam nem voltam sohasem nagy Mayhem-rajongó (korai Burzum inkább), úgyhogy annyira nem követtem a sztorit anno. Szintén egy megosztó film. A klasszikus zenés filmeket, musicaleket pedig ki nem állhatom.

Körülbelül ilyen képet mutat a mozgóképekhez való viszonyom. Ha hosszasan gondolkodnék rajta, biztos eszembe jutna még több tucat jó film, de szándékosan nem akartam. Érdemesebb inkább azokat leírni, amelyek egyből beugrottak, mert minden bizonnyal azok voltak rám a legnagyobb hatással.

Laq

About Rattle Inc. 213 Articles
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

2 Comments

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*