Vannak zenekarok, amelyeket bár már a 80-as években is ismertem, csak mostanában, legfrissebb albumukkal/albumaikkal fedeztem fel magamnak igazán. Ilyen a Meliah Rage, a Lizzy Borden, az Acid Reign és a Kreator mellett a Necronomicon is. Utóbbi csapattól biztos, hogy annak idején hallgattam valamit, talán éppen a Size által a közelmúltban méltatott bemutatkozó nagylemezt, de semmi nem maradt meg abból az élményből. Aztán hosszú szünet, és most – kíváncsiságból – ismét közelebb merészkedtem hozzájuk.
A szerkesztőségből senki nem égett a vágytól, hogy írjon az új anyagról: nem hallgatták, vagy ha igen, nem tetszett nekik. Számomra viszont kellemes csalódás volt a lemez: még ha simán rá is húzható a Buga B által az újkori Kreator-re alkalmazott „lakossági thrash” skatulya, az új Necronomicon nálam egyszerűen hallgattatja magát. Nem mondom, hogy kimagasló alkotás, de jóval több, mint elviselhető háttérzene. Egyik kollégám műfaji katyvasznak tartja a dalcsokrot, szerintem azonban nem olyan szétesően sokszínű, hogy ne lenne igaz rá a „thrash” jelző.
Természetesen a mai és a korai Necronomicon között ég és föld a különbség, gyakorlatilag egy teljesen más zenekart hallunk. Persze aki végig nyomon követte az 1984 óta folyamatosan létező csapat munkásságát (igaz, 1988 és 2004 között mindössze egy albumuk jelent meg, 1994-ben), nálam sokkal jobban látja a pálya ívét, a hullámhegyeket és -völgyeket. Én most, hogy erre az ismertetőre készültem, az első három albumba hallgattam bele. Az első kettő (főleg az énekhang) nagyon nem jön be, az 1988-as Escalation viszont már részben fedésbe hozható az ízlésemmel.
A múlt és a jelen közötti kapcsot ma egyedül a frontember, a csapat mind a tíz nagylemezén szereplő énekes-gitáros, Volker „Freddy” Fredrich jelenti. Az ő énektudása sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, orgánuma ma már abszolút elviselhető számomra. 🙂 Továbbá, a The Final Chapter-en egy nemzetközi és egyben nagyon friss felállást hallhatunk: az amerikai gitáros, Glen Shannon (eredeti nevén Glen Reed) és a kanadai dobos, Rik Charron (aki csaknem két évtizeden át az Exciter ütőseként gyilkolta a bőröket) is mindössze két éve tagja a csapatnak, így ez az első Necro-lemezük, de a 2013-ban érkezett basszusgitárosnak, Marco Lohrenznek is csupán a harmadik köre a mostani.
Különösen a hosszú kihagyás után visszatérő bandáknál (pl. Iron Angel) tapasztalhatjuk, hogy meglehetősen más zenét játszanak most, mint amivel a 80-as években megismertük őket. Ami több-kevésbé természetes, hiszen az ő ízlésük és a közönségé is változott, utolsó anyaguk megjelenése óta csak eltelt 25-30 év, játéktudásuk, dalszerzői képességeik is fejlődtek, viszont már jóval kevésbé vehemensek, mint voltak fiatalkorukban. Akkor is hasonló tapasztalatokra tehetünk szert (mint én most), amikor – bár az együttes folyamatosan jelentetett meg anyagokat – a közbülső lemezeket nem ismerve egy korai és egy friss alkotást tesszük egymás mellé. Akinek az első lemezek iránt érzett nosztalgiából fakadóan vagy a legutóbbi album ismeretében magasak az elvárásai, könnyen csalódhat, nálam viszont nem ezek az esetek álltak fenn.
Na, de hogy rátérjek a lényegre, a The Final Chapter-en hallható muzsika véleményem szerint sokkal jobban hasonlít a mai Kreator zenéjére, mint az egykori Necronomicon zajongására. Az album nótáit nagyjából két csoportba, húzónótákra és az „elmegy” kategóriába tudnám sorolni. Izgalmasan torzított gitárral kezdődik az I Am the Violence (és egyben maga a lemez), és a tempóváltás is fineszes. Az egysoros refrént Freddy a végén egy kicsit sokáig ismételgeti, és ugyanez történik a címadó nótában is, annyi különbséggel, hogy ott ez eggyel magasabb sebességfokozaton történik. A Necro’ refrénjei ék-egyszerűek, és talán éppen ezért idézhetők fel utólag is. Abszolút hatásosak az olyan sorok, mint a „Dancing in the ruins of Purgatory” vagy az „I’m the fire, I’m disaster, and today I’ll be the master”.
Kellően harapós, vastag a gitárhangzás, a dob jólesően, tompítottan duhog. A Wall of Pain nálam a kihagyható tételek közé tartozik, de ezt a nótát is viszi a lendület. Ilyen töltelék még a Selling Nightmares, amelyben ismét beköszön az albumkezdő torzított gitárhang. A World on Fire-nak a szövegére érdemes odafigyelni, zeneileg amúgy sem egy bombaszt nóta: pörög, de nem fut fel a csúcsra.
A Burning the Fury elejét hallva hirtelen azt hittem, az Iron Maiden Flash of the Blade-je kezdődik. Durva nyúlás, de aztán korrigálnak a srácok, és más irányba indulnak tovább. És ez az ösvény nem egy helyen a Meliah Rage-dzsel és a hozzá hasonló, amerikai power csapatokkal közös csapást jelenti. A lírai gitárhangokkal induló Spilling Blood első perceiről pedig az Iron Maiden epikusabb nótái (például a Fear of the Dark) ugrottak be. Még a gitárdallammal együtt mozgó, óóó-zó kórus is ott van benne… 🙂
A The Devil’s Tears-ben végre a bőgőt is halljuk döngeni, de ezzel nagyjából ki is ürítették a házi kreativitástárat; ez az első nóta, amit egy kicsit már hosszúnak érzek. A The Unnamed-ben is elsősorban a pörgés ragad magával, plusz egy rövid időre itt is előtérbe tolják a basszust. A lemez végét szerencsére ismét jól megnyomják: a Me Against You a maga szűk három percével az anyag egyik legrombolóbb lövedéke, a Stormreaper pedig – sajnos – ismét a Spilling Blood-nál már alkalmazott receptet, az epikus, Maiden-es kezdést hasznosítja újra, a folytatásban azonban idővel itt is kiköszörülik a csorbát.
Szóval Kreator, Iron Maiden és US power metal – nem rossz mix, kellemes összhatás, csak éppen az egyediség hiányzik belőle. Plusz a kevesebb ez alkalommal is több lett volna: mondjuk, a nyolc legjobb nótából egy nagyságrenddel erősebb anyagot lehetett volna összerakni. Mindezek nálam némileg csökkentik a produkció élvezeti értékét, de a The Final Chapter így is azok között a friss anyagok között van, amiket a jövőben is elő fogok venni. Erős négy pont.
Leave a Reply