Ralf Gyllenhammarék 1998-as megalakulásuk óta kiszámítható rendszerességgel, nagyjából kétévente szállítják új alkotásaikat, és ennek sem tagcserék, sem pedig egyéb nehezítő körülmények nem szabnak gátat. Így aztán a mostani már a tizenegyedik anyaguk, amit a szaksajtó előzetesen egy dupla album első részeként harangozott be, a Metal Archives nagylemezként tart számon, ők maguk viszont EP-ként emlegetnek. Teljesen indokoltan, hiszen húsz és fél percben hat dalt kapunk, az utolsó (To Be Continued) is inkább outrónak nevezhető, és nem más, mint a címadó nóta zongorás repríze.
A göteborgi kvartett amúgy sem a „szószátyárságáról” híres: utóbbi öt lemezükön végig 40 percen belül maradtak, ezek közül is a legrövidebb a 2018-as, tízszámos Silent Killer a maga alig több mint 32 percével. A duplaság pedig leginkább úgy értelmezhető, hogy remélhetőleg hamarosan érkezik a második rész is, és ebből a két felvonásból áll majd össze egy teljes értékű lemez úgy, hogy a két dalcsokor külön-külön is megállja a helyét. A közelmúltban többen is éltek már ezzel a lehetőséggel, most hirtelen a Down (IV Pt. I-II) és a Nahaya (Transcendence Pt. I-II) jut eszembe.
Aki esetleg nem ismerné őket, Gyllenhammarék zenéjét legtöbbször a Spiritual Beggars által játszott muzsikához hasonlítják, ami maximum annyiban helytálló, hogy svéd csapatokról van szó, akik a stoner rock/metal ugyanazon vizeiről indulva sodródtak el mindinkább egymástól. Míg Mike Amotték súlyosan hömpölygő dallamait kezdettől fogva erősen átitatja a pszichedelia, újabban pedig egyre erőteljesebben a 70-es évek blues rockjának szellemisége, a Mustasch dalaiban elejétől fogva ott volt a rock and roll pörgése és a punkos attitűd. Plusz Ralfék egy ideje a mainstream-mel is kacérkodnak – vagy egyszerűen csak ilyen dallamos nóták jönnek belőlük. 🙂 A tavalyelőtti Killing It for Life-on a Ransacker volt ilyen kommersz-közeli darab, itt pedig a You Are Killing Me, amit a dal sokszereplős, táncos klipjével már az elmúlt néhány online koncert alkalmával is ezerrel promóztak. A szám bizonyos szempontból komoly szélsőségeket vonultat fel: Stam Johansson bőgőzésével indul, a tinci-tánci ritmusokat pedig egy durva középtempó tapossa a svéd tundra félig fagyott talajába. Ezt pedig egy még súlyosabb, amolyan Biohazard-os, RATM-os groove-val lassítják be.
Az albumot nyitó A Final Warning-ban szimfonikus (szinti)hangzás színesíti a képet; a sok pőre garázskoncert során el is feledkeztem arról, hogy bizony ez is része a Mustasch soundjának. Meglepően dallamos, fülbemászó refrénnel áll elő a Contagious; ez is rádióbarát nóta a javából! A tavalyelőtti Freddie Mercury után most egy másik világnagyságnak is emléket állítanak, az Albert Einsteinben azonban nyoma sincs poénkodásnak vagy az E=mc2-nek: a dal a keményebb, súlyosabb nóták közül való.
A frontember hangja karakteres, ezer közül is felismerhető: gyári alapbeállítása az ordítás, ugyanakkor komoly melódiákat is gond nélkül kiénekel. Ha kell, hörög, máskor pedig érzelmes húrokat penget. Érdekes, hogy a csapat keményebben (vagy legalábbis ugyanolyan keményen) szólal meg, amikor egyedül David Johannesson gitárja zúz, Ralf pedig csak énekel (és esetleg zongorázik).
A Searching for Long Range Communication-ről nem tettem még említést, ami egyfajta ars poetica, zenekari himnusz, programdal, amiben a banda kivételesen a finomabb, szentimentálisabb arcát mutatja. Itt is szerepet kap a szimfo-hangzás és Stam futamai is fel-felbukkannak. A dobos, Robban Bäck játékát nem emelem ki külön, azt amúgy is inkább látni kell. 🙂 Megjegyzem, a kvartettnek ez már a harmadik közös munkája, és remélem, jó ideig nem kell még beszámolnunk tagcseréről…
S hogy összességében milyen a lemez az A Final Warning, mondjuk, az előző albumhoz képest? Radikális változás nem történt, ez alkalommal is tipikus Mustasch-muzsikát hozott a hangpostás. Talán egy kicsit jobban ráfeküdtek a dallamokra, cserébe pedig valamennyit beáldoztak a keménységből. A végeredmény viszont egy tömény, ütős, üresjáratok nélküli anyag; egyedül az Albert Einsteint érzem egy árnyalatnyival halványabbnak a többinél. Kíváncsi vagyok, hogy a Chapter Two-val is sikerül-e majd tartaniuk ezt a színvonalat.
(Ja, és mi mással is ünnepelhette volna a Mustasch új anyagának megjelenését, mint egy kétórás – live stream – garázskoncerttel? 🙂 A buli első blokkjában, a lemezen szereplő sorrendben a teljes A Final Warning – Chapter One-t elnyomták: profi, igazi bulikat időző megvilágításban, a két gitáros öltönyben, Ralf és Robban nyakkendőben, a fehér zongorán pezsgő… Megadták a módját, a végére az énekes egy kicsit be is nyomott, és a nézők, kommentelők kívánságára Twisted Sister (We’re Not Gonna Take It), Blue Swede (Hooked on a Feeling) és Rammstein (Du hast) klasszikusokat adott elő szólóban…)
Válasz írása