Ez alkalommal három olyan anyagot veszek elő, amelyek másolt kazettán voltak meg. Az ausztrál és a német csapatot a második lemezével ismertem meg, és annak hatására ástam vissza a debütig, a Vio-lence esetében viszont talán előbb volt meg az Eternal Nightmare, és csak utána futott be a kiadótól az Oppressing the Masses.
Mortal Sin: Mayhemic Destruction (1986)
Az ausztrál thrasherek debütjét annak idején valamiért nem tartottam elég izgalmasnak, ezért viszonylag ritkán vettem elő, és végül szép lassan belepte a por. Pedig a Mayhemic Destruction egész jó kis zenét rejt: a titka, hogy jó minőségben, egymás után többször is meg kell hallgatni. 🙂
Meggyőzőek a hangszeres részek, a sound is rendben van, a gitárok mellett a basszus és a dob is karakteres, jól hallatszik, ötletesek a váltások, a gyorsulások vérpezsdítőek és az alacsonyabb sebességfokozatba kapcsolásokat is elismerő bólintással nyugtázom. Talán egyedül a refréneket nem érzem elég fogósnak, emlékezetesnek. Pedig jó nóta a Women in Leather, a Lebanon, a Liar és a Blood, Death, Hatred is. Kedvencem az Into the Fire, az albumot záró címadó nóta pedig speed-es tempóival és a frontember, Mat Maurer hörgéseivel hökkentett meg kellemesen.
Revideálom korábbi álláspontomat: a Mayhemic Destruction egy meggyőző bemutatkozás, amire a Face of Despair-en még legalább két lapáttal sikerült rátenniük. Onnantól nem követtem a pályafutásukat – talán egy-két további albumukkal is érdemes lenne megismerkednem…
Ui.: Nem tudom, ti melyik borítóval ismeritek az anyagot. Ajánlom figyelmetekbe az eredeti festmény részletgazdagságát, aprólékos és koncepciózus megvalósítását. 🙂 A CD frontján látható szörny már egy új korszak szülötte…
Rage: Reign of Fear (1986)
1.) John Quail kollégám a közelmúltban emlékezett meg Peavy „dühös” csapatának bemutatkozó anyagáról, és méltatta a lemez dalait. Lehet, hogy ezt a korongot sem pörgettem eleget, de most, hogy – még az album újrahallgatása előtt – végigpillantok a számcímeken, egyiknek a refrénje sem ugrik be. (Szemben, mondjuk, az Execution Guaranteed dalaival, amelyek közül szinte mindegyiké „megvan”, holott a banda második körös alkotása sem tartozik a nagy kedvenceim közé.) Nézzük, mi lehet ennek az oka!
2.) Döbbenetes, hogy a csapat a legelső albumától kezdve ugyanazt a muzsikát tolja: már a debütön is olyan riff-centrikus speed metalt hallunk Peavy dallamos, időnként hisztérikus énekével, mint ami néhány évvel később világszerte népszerűvé tette őket a rajongók körében. Érdekes módon második korongjuk, az Execution… lóg ki egy kicsit ebből a sorból a maga némileg komplexebb, változatosabb dalaival.
Tényleg a kevés hallgatás lehetett az oka annak, hogy szinte egyáltalán nem emlékeztem a dalokra, mert jó kis témák, refrének, riffek és dallamok sorakoznak egymás után a korongon. Csupán a kissé koszos hangzás hagy némi kívánnivalót maga után, de ez 2021-ben hallgatva simán elmegy patinának. Kedvenc nótám egyértelműen a Hand of Glory, a legszürkébbnek pedig… először az Echoes of Evil-t akartam írni, de aztán jött a Chaste Flesh, valamint a több mint kilencperces Scaffold, így azt kell mondanom, hogy a lemeznek van egy erős A és egy halványabb B oldala. Utóbbiról még leginkább a Suicide áll közel hozzám, de zeneileg azzal sem okoztak különösebb meglepetést. 🙂
Összességében különleges élmény volt hallgatni a Reign of Fear-t: mintha egy ezer éve nem látott rokonnal találkoztam volna újra, akivel azóta jócskán eltávolodtunk egymástól, ám mégis vérségi kötelék fűz össze bennünket…
Vio-lence: Eternal Nightmare (1988)
Mindig is úgy tartották, hogy a San Francisco-i csapat gépezetének gyenge láncszeme az énekes Sean Killian (volt). Mert hogy a zene alapvetően rendben van, jól szól és technikás megoldásokat is hallunk benne. Valamivel monotonabb, mint a kortársak muzsikája, de érdekes módon a jelenlegi zenei környezetben ez számomra jóval kevésbé zavaró, mint volt a 80-as évek második felében.
És most, hogy már zsinórban harmadszor hallgatom, Killian hangja sem irritál úgy, mint annak idején, amikor – thrasherként – úgy tartottam, hogy az Eternal Nightmare szimplán egy borzasztó album. Jó, kapaszkodókat ma is csak a legritkább esetben találok benne (azok is leginkább a gyorsról középtempóra történő váltások), és valószínűleg ezután sem tudok majd egyetlen dallamot, refrént sem felidézni belőle. 🙂 És talán ez, mármint a fogós nóták hiánya lehet a másik oka a banda múltbeli sikertelenségének. De menet közben abszolút élvezhetők a dalok: Dean Dell basszuskiállásai, Perry Strickland pörgetései, Robb Flynn riffjei és Phil Demmel minimál szólói ugyanúgy, ahogy Killian monoton, kiabálós éneke és hajlításai, de még a tufa kórusok is.
Ha a Vio-lence első- és másodvonalbeli pályatársaihoz képest egy fokkal fakóbb csapat is volt, a thrash műfajában százszámra születtek és ma is születnek az Eternal Nightmare-nél jellegtelenebb anyagok. Az idő sok mindent megszépít: a frontember orgánumát, stílusát ma már inkább kuriózumnak, olyan egyedi elemnek gondolom, amelynek révén a Vio-lence dalai ezer kilométerről megkülönböztethetők a konkurenciáétól. Nagyon kíváncsi vagyok, milyenek lesznek az új nóták, amelyeket előzetesen erre az éve ígértek.
Leave a Reply