Sohasem értettem, hogy amíg a svéd death metal és a norvég black metal bandák annak idején komoly publicitást, hírverést kaptak az undergroundban, a finn zenekaroknak miért nem jutott ki ugyanez. Tulajdonképpen csak az Amorphisnek sikerült az „áttörés”, a többi csapat csupán a kultikus hős státuszig vitte. Pedig mennyi zseniális finn formáció volt azokban az időkben (mindenki tudja, melyik korszakról beszélek), milyen pezsgő színtér volt ott is: korai Sentenced, Funebre, Disgrace, Abhorrence, Unholy, Impaled Nazarene, Belial stb.
Nem tagadom, a finn színtér lelkes híve, rajongója vagyok, nem véletlenül kísérem figyelemmel a Facebook-on Toni Hietomaa Finnish Death Metal oldalát. Neki köszönhetően ismerkedtem meg a Morbific-kel is. A tavaly alakult csapatot három nagyon fiatal srác hozta létre, nevezetesen Jusa Janhonen basszusgitáros/énekes (Bloodscape, Sadistic Drive, ex-Rutsa), Onni dobos és Olli gitáros (mindketten ex-Eradicator). Nem sokat tétlenkedtek, hiszen a Pestilent Hordes demót, valamint a Cadaveric Maggot Farm single-t követően ez év május 1-jén bemutatkozó anyagukkal is előrukkoltak.
Megítélés kérdése, hogy jó-e vagy rossz az, ha egy adott alkotásról a szerző nem tudja bő lére ereszteni a gondolatait, mondanivalóját, de ez esetben valóban nem tudok oldalakat írni a kiadványról. A rothadás baljós szivárgása címmel, 33 percben elővezetett dalcsokor önmagáért beszél. A dicső ’90-es évek legelejét maradéktalanul megidéző albumot készítettek a fiúk; úgy tűnik, mintha megállt volna számukra az idő, hiszen a mai modern korhoz semmi köze nincs a korongnak. Azt sem tartom kizártnak, hogy az akkori idők szelleme előtti főhajtás, annak ápolása a céljuk. Tradicionális, old school finn death metalt kínálnak, hangulatában, hangzásában, összképében jelentős korai Carcass, Paradise Lost, Autopsy és Unleashed hatásokkal felvértezve. Ennek eredményeként őrlő, torzított basszusgitárfutamokat, mélyre hangolt riffeket, itt-ott dallamokat és az eleganciát, technikai villogásokat nélkülöző, de megbízható, pontos dobtémákat vonultatnak fel a szerzemények. Ravening Slasher Creep, Deformed in Phantasmal Fog, Sulfuric Funeral, Perverted Surgery – de felsorolhatnám az összes dalt, nem kell megmagyarázni őket, mindegyikük visszarepít bennünket a 30-31 évvel ezelőtti világba.
Kivitelezés szempontjából is maximálisan hűek voltak az akkori standardokhoz, mindössze két hónap alatt vették fel a lemezt, a produceri teendőket önmaguk látták el, Jusa volt a felelős a keverésért, Ville Vallavuo maszterizálta az anyagot, míg a kiváló borító Chase Slaker nevéhez fűződik.
Engem dekára megvett a trió, tuti, hogy innentől fanatikusan követem minden lépésüket. A maga nemében kitűnő, hagyományőrző alkotás lett az Ominous Seep of Putridity, amelynek kapcsán elkövetőik büszkén húzhatják ki magukat.
A megfejtés,hogy sokan nagyon beszűkültek black metal kapcsán a norvégokra és az ő szemükben a finn meg valamennyire a svéd színtér pózer ellenség volt Euronymous tanítása szerint.Mondjuk az Impaled Nazarene elég jól felfutott de sok banda sajna egyáltalán nem (Nálam a finnek bajnoka a Beherit első lemeze),de elég jól jellemzi az akkori sznob elmebajt,hogy a black metal underground fő vélekedése az Impaled Nazarene kapcsán is az volt,hogy már az első lemezre eladták magukat és csak a demók voltak „trve”-k…